Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
— Hogy milyen nagyra? Maga nem tud ja? Ezer mázsát ígértünk Sztálin elvtársnak és ezer is lesz! Mi lányok betartjuk a szavunkat, igaz-e? — Ügy lesz! Bizony úgy lesz! — zsiva- jogtak, mint a méhek a kasban a tortizai lányok, hirtelen derékon kapták az asszo nyainkat és táncra kerekedtek velük a sző lőben. Olyan volt ez, mint a mesében. Csak hogy ez a Nazikó hercegnő nem beszélt az üveghegy drágaköveiről, sem a tenger fenék gyöngyeiről, hanem húszezer má zsa cukorrépáról amelyet leánybrigádjával termel a rájuk, bízott húsz hektáron. — És lehetséges ez egyáltalában, Nazi kó? — kérdezem és érzem, hogy remeg a hangom. — Hogy lehetséges-e? Van talán lehe tetlen a szovjet emberek számára? Olyan jól dolgoznánk már, hogy jobban nem is lehet? Bizony nem dolgozunk, úgy, Joszif Francevics, még sok mindent lehetne job ban csinálni. Még többet kell tanulnunk, még nagyobb türelemre van szükség, még részletesebben kell feltárnunk a répa min den titkát, a csírázástól a betakarításig. A répa nem olyan, mint a gyerek, nem kiabál., ha szomjas vagy éhes. Magunknak kell rá jönnünk helyette, hogy mi kell neki... és úgy kell nevelnünk hogy egyre több min denfélére legyen szüksége! Ha megtanítjuk rá, hogy több tápanyagot vegyen fel, akkor nagyobb termést is fog adni az emberek nek! A mi répánk már nem éhezik... a mi országunkban a növényeknek is tetézett tányérral mérünk. De mi volna, ha még az utolsó időszakban, a betakarítás előtt kísérletet tennénk a foszfátokkal? Ha a répa mindennel jóllakik, kiad hektáronként ezer mázsát. Én tudom, hogy kiad! Minél többet beszélt, annál jobban tüzbe jött és napbarnított arca elpirult az izga lomtól. Hej, ez a Nazikó semmit sem aján dékoz a természetnek, nem a természet rabszolgája többé hanem harcos ura! Az asszonyaink úgy bámultak rá, mint valami csodára, szorosan körülvették, meg akarták simogatni, legalább a kezét. Megértettem őket: magasra emelte asszonyt büszkeségü ket ez a karcsú leány, akinek több az esze mint egy mérnöknek, tetszett a szívüknek a bátorsága. És az asszonyok raja nyomban újra és méq hangosabban zúgni kezdett, mint jú liusban virágzó hársfán a méhek. Az asz- szonyainkat szerfölött érdekelte, mennyit keresnek a lányok, félretesznek-e maguknak hozományra ... hisz tudjátok, milyenek az asszonyok. A lányok azt felelték, hogy egy munkaegységért tíz rubelt kapnak, azonkí vül zöldséget, zsiradékot és húst, meg né gy edküó cukrot. Ez azt jelenti, hogy egy nagyobb család, amely naponta könnyedén teljesít nyolc munkaegységet, két kiló cu koradagot kap egy napra. Ez aztán beszéd, itt a mamák biztosan nem szidják a fiaikat, ha egy kockát csórnak a cukortartóból. És hogyan is áll a helyzet azokkal az egysé gekkel? — vetik fel mindjárt a kérdést az asszonyaink, miután megértettem velük, mit jelent a trudogyer. g sző. A lányok megma gyarázzák, hogy a munkaegységek száma a munka nehézségéhez és szakszerűségéhez mérten növekedik, elmondják a mieinknek, hogy egy nap alatt az ember három-négy normát is teljesíthet és tüstén éldicseksze nek vele, hány egységet teljesítettek eddig. Például a három Cicisvili nővér, Tamara. Szofja és Pasa tavaly összesen ezerötszáz munkaegységet teljesített. Tudjátok, meny nyit kaptak érte? Egy munkaegységre a kol hoz évvégi elszámolása alapján tizennégy kilogramm búza jutott. így ez a három fe ketehajú lány, aki őszinte szeretettel moso lyog reánk ... kétszáztíz mázsa búzát vitt haza az apjának! Jobban mondva a kétszáztíz mázsának megfelelő rubele ket ... mert mit is csinálnának otthon any- nyi gabonával — A mindenét, ebből aztán lenne hozo mány, ugy-e Bartosné? — kötekednek a férfiak jókedvűen Bartosnéval, egy vrseti- cei zsellérasszonnyal, aki elddicsekedett vele, hogy öt lánya van odahaza, olyanok egymás mellett, mint az orgonasípok. De Bartosnénak most nincs ideje tréfálkozni, elgondolkozva nyálazza a ceruzát, gyorsan jegyez valamit a noteszába és komoly arcai megkérdi: — És mennyi cukrot kaptak? — Cukrot? — mosolyog rá a legna- gyobbik Cidsvíli lány, Tamara. — Hát bi zony a cukorért is megdicsért az apánk: négy mázsát kaptunk munkaegységek sze rint és három mázsát külön jutalomként a nagy termésért... — Uramisten, — fut ki a szó Bartosné száján, — hát mit csináltok ennyi cukor ral? — Ezt ni! — mosolyog Tamara, zsebébe nyúl és kivesz belőle egy szőlőlevélbe bur kolt cukordarabot, amely teli van dióval, mazsolával, fügével és odaadja Bartosnénak, kóstolja meg. A többi se rest, ők is elősze dik a csemegét a zsekükből... most aztán a mi zümmögő méhecskéink is megkapták az édességüket! Eszembe jutottak a mi visnyovai lánya ink, akik navi nyolc-tíz koronáért látástól vakulásig gürcöltek a nagygazdáknak és csak egyszer egy évben, búcsúkor kóstol tak meg valami édességet... és azt hiszem. hogy valamennyi elvtársnő, aki velünk volt a küldöttségben, sóhajtva emléke zett vissza a kárbaveszett robotos évekbe mennyi fáradságomba, mennyi ver'tékembr került fiatal koromban, hogy évente egy kötényt vásárolhassak magamnak ... * » * A két óra amiben Gogla és a kísérőnk megegyeztek, már régen letelt, amikor a szőlőskertekből és a földekről visszatértünk Vörös Tortizába. Én csak azon csodálkoz tam, hová is tűnt el Gogla, hogy egész idő alatt nem láttam. Egyszerre aztán... néz zük csak, ott siet félénk a piactéren keresz tül és micsoda parádéban! Puhaszárú csiz ma van rajta, mintha ‘táncba készülne, hosz-
