Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
dogságunknak. Úgy éreztük, Sztálin elvtárs itt van vélünk, a közelben és minden pillanat ban találkozhatunk véle a rózsalugasokban, a lombos, sötét diófák alatt a gyepen, ahol nagyszemú, féketehajfonatos úttörő-lányok grúz dalokat énekeltek. A velünk jött asz- szonyok szemében világos fény ragyogott, minden percben titkon leszakítottak egy- egy kis virágot, hogy hazavigyék emlékül a gyerekeknek, asszonyt fecsegés helyett csak suttogtak egymás közt és, sóhajtoztak; — Ha apa itt volna ... Ha ezt a gyerekek láthatnák... IV. Ünnepélyes érzéssel a szívünkben tértünk vissza Tbiliszibe. Az asszonyok örömükben cseh, morva és szlovák dalokat énekeltek, a férfiakból pedig megeredt a szó és egyik a másikon igyekezett túltenni, hogy mi mindent is látott Goriban. Nekem eszembe se jutott, hogy a sok gyönyörűség és öröm után ezen a napon még egy váratlan szerencse ér. Vagy egy órája utaztunk, amikor egy teherautó, vagy ahogy az oroszok mondják, gruzovik, igye kezett megelőzni az autóbuszunkat. Tud játok, müyenek a sofőrök: amint a teher autó élénk került, autóbuszunk vezetője káromkodott egyet, összeszorította a fogát megnyomta a gázpedált és szinte méterről méterre közelítette meg az udvariatlan fic kót, aki orra alá veri az országút porát. És mielőtt még az ember egy szót is mond hatott volna, a helyzet megfordult: autó buszunk a másik elé került és a tehergép kocsi sofőrje méterről méterre igyekezett kiharcolni a jogát, hogy elénk jusson. Ott ültem az ablaknál, mindjárt a vezető mögött és eszembe jutott, megnézem, ki ez a ki tartó fickó, aki a fejébe vette, hogy minden áron elénk kerül. S ekkor az üveg mögött megjelent az a fekete üstökű fiatal fej. amelyet négy évvel ezelőtt a könnyeim takartak el a szemem elől. Megijedtem, hoay csak képzelődöm, hogy a hőségtől valami látomásom támadt, de nem! Gogla volt! Az eleven, igazi Gogla! Fölpattantam az ülésről, mintha darázs csípett volna meg, de a teherautó megint elénk került és hiába integettem, hiába kopogtam az ablaküvegen. A szívem való sággal a torkomban dobogott. A sofőrhöz rohantam és kerékbetört orosz nyelven kér tem, hajtson gyorsabban, érje utói a teher kocsit, mert a barátom ül benne! Nem bo- csátanám meg magamnak, ha most nem találkoznék Goglával, hisz az életben talán sose látom többé. — Micsoda? A barátod? Honnan ismered? — nézett rám bizalmatlanul a vezető. — Vörös Hadsereg! — kiáltottam a fülé be, mintha félnék, hogy nem érti meg. — Ök szabadították fel Prágát, emlékszel? — Tudom, tudom! — mosolygott rám a sofőr, ráhajolt a kormány kér ékre, mint a prédáját leső hiúz, minden erejéből nyom ta a gázpedált és két kanyar között, egy rövid egyenes szakaszon úgy suhantunk el a teherautó melett, mint a nyű. Akkor már féltestemmel kihajoltam az ablakon, úgy kiabáltam: Gogla! Gogla! Már a karjaimban is tartom! Összecsókőlództunk. mint a testvérek, egymás szemébe néztünk, álig bírtunk el szakadni egymástól. Én elérzékenyedtem és a kelleténél is többet pislogtam, Gogla pe dig rám nevetett a két huncut fekete sze mével: — Nu, nyicsevo, Joszif! Mondtam neked, hogy viszontlátjuk egymást Vörös Tortizá ban! A mieink a szemüket meregették, Gogla egyszerre kiragadott a rajból, mint a kánya a kiscsibét és már cipelt is a teherautó iá hoz. Én kába voltam az örömtől, mint egy kisfiú. Elfeledkeztem az útitervünkről, el feledkeztem mindenről, csak Vörös Torti- zára gondoltam. De a kísérőnk nem volt valami félénk kotlós. Mondhatom nektek, vi lágéletemben nem hallottam olyan jóízű, hangos és viharos veszekedést, mint amikor Gogla azt bizonygatta a kísérőnknek, hogy Vörös Tortiza a Kaukázus legszebb helye, amelyet a csehszlovákoknak látniok kell, még ha a fene fenét eszik, akkor is! Amikor végül igazat adtak neki és el döntötték, hogy egy-két órára ellátogatunk Vörös Tortizába, Gogla még mindig borús, bizalmatlan szemmel nézett a vezetőnkre. Talán a legszívesebben acélsodronnyal kö tözte volna tehergépkocsijához az autóbu szunkat, nehogy eszünkbe jusson valahol letérni az útról... Elkanyarodtunk az országúiról és széles, sekély gázlón átkeltünk egy folyón, amely nek zöldes vízében a hálák, apró ezüstkar dokként csillogtak. Aztán egy füves úton haladtunk tovább szőlőskertek között, egye nesen felfelé a hegyek fehér kucsmája irá nyában és egyszerre a fák zöldjében egy fehér falu tűnt a szemünkbe. Egy csorda hosszúsörtés, megnyúlt ormányú disznó rö fögve, sivítva fogadott, a libák gágogtak ... úgy éreztem, a földekről jövök hazafelé. . Itt van előttem az én Tortizám, az én szépséges álmom' Kissé remegett a térdem, amikor az autó busz lépcsőjéről a piactér gyepére léptem, örültem, de kissé féltem is, hogyan fogad nak majd bennünket, hogy ilyen váratla nul közéjük csöppentünk, amikor nekik úgyis elég dolguk van. Kérdés, lesz-e egyál talán idejük számunkra ... De alighogy ezt végiggondoltam, Gogla vidám kiáltására egy magas ember futott ki a kolhoz házából, feltűrt, széles nadrág ban, hímzett fehér ingben. Fekete bajusza hosszan lelógott. Megölelt és két csiklandós, bajuszos csókot nyomott az arcomra. Gogla apja volt. Irakli Csacsvadzenak hívják és ő a kolhoz elnöke. Irakli annyi, mint Her kules és ez a kolhozelnök bizony nem hoz szégyent a nevére. Azt hittem, összerop pan a bordám az ölelésében. Azt mondta: 47
