Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
— Már régóta ismerem magát, Joszif Francevics, Gogla mindent elmondott ma gáról ... Köszönöm, hogy olyan jól bánt a fiammal, hússal etette, tejjel itatta... Azt akartam válaszolni, hogy mi tarto zunk neki hálával, mert ilyen hős fiút kül dött hozzánk és hogy hálával tartozunk minden szovjet embernek. De a szavak a torkomon akadnak és csak azt bírom nagy- nehezen kinyögni, hogy haraso és szpaszi- bo. Ezért inkább szótlanul, csendesen duru zsolva ölelgetjük, vállon veregetjük egy mást, pislogunk és én úgy érzem, hogy na gyon régi barátok vagyunk, akik alig vár ták, hogy végre találkozzanak. — És maguknál mi újság? Megváltoztat ják már az életet, vagy még régi módon élnek? — Megváltoztatjuk, Csacsvadze élvtárs' Hisz éppen azért jövünk tanulni magukhoz! — Megmutatjuk mi, szívesen megmutat juk a szerény munkánkat — mosolyog az elnök. Augusztus volt, a búzát már régen beta karították, az aranyos kukoricacsövek ko szorúkban lógtak a fehér házak eresze alatt, de a közeli szőlőskertekből idecsengett a ne vetés és a sűrű bokrok között' időnként mintha őzikék futnának... világos ruhák villannak meg szemünk előtt, felcsendül egy nóta néhány üteme, mint röpke madár dái és megmozdul egy fehér leánykéz. Fü ves ösvényeken megyünk a szőlőskertek felé. Irakli Csacsvadze kemény katondlép- tekkél halad előttünk. Az asszonyok moso lyognak, hogy a fején sapka helyett fekete, szinte asszonyos gyapjúkendőt visel: baslik- nak hívják ezt, hogy tudjátok és az ember tarkóját védi a tűző napsütéstől. És már ott is vagyunk a szőlöskertek- ben. Az elnök napégette keze magasra emel egy sötétlila, gazdag szőlőfürtöt, a bogyók leve végigfőlyik az ujján. — Amikor a harmincas években dol gozni kezdtünk itt, egész Tortizában egyetlen szőlőfürt sem volt. Kezünkkel, puszta ke zünkkel tisztítottuk meg a földet a kövek től, még kézi szerszámaink is alig voltak. Egy halomra hordtuk a köveket, míg olyan magas nem volt, mint valami kurgán. Hordjátok csak össze, vigyorogták a kulákok, ebből süttök majd a kolhozban kenyeret. Egy éjtszaka egy egész hektáron szaggatták ki a földből a fiatal szőlőtőkéket. Puskával a kezünkben kellett őriznünk az ültet vényt ... De mielőtt végigmondhatná, a tövek kö zötti keskeny zöld ösvényeken egy csoport szép, feketehajú leány fut felénk. Azt mond ják, a nős ember ne sokat forgassa a fejét a lányok után, de én úgy vélem, az ember örüljön a természet minden szépségének És Grúziában higgyétek el nekem, még a kevésbbé szép lányok is gyönyörűségesek. A homlokuk mint a mennybolt, a szem öldökük fekete és sűrű, mint a viharthozó fel hő és sötét szemük csak úgy szórja a szik rát ... és mosolyog, mint a napsütés. Mindegyikünknek egy-egy óriási szőlő für töt nyomtak a kezébe, akkora rajta a szem, mint nálunk a szilva és éppen olyan ham vas is. Húsz évvel ezelőtt anyáik ültették a töveket, ők pedig most boldogan szürete lik róluk a szőlőt. És nem télik bélé egy Eerc, már ott csevegnek a mi asszonyaink at, az isten tudja, hogyan értették meg egymást ilyen gyorsan, ti gyes ujjakkal megmutatják, hogyan kell megnyesni a sző lőt, a kést a mieink kezébe nyomják, pró bálják meg ők is, aztán meg egyenesen a szájukba tömik a legnagyobb és legérettebb szemeket. De én nemcsak a szőlőt nézem. Innen a dombról nagyszerűen látni a tor tizai völgyet: az egy tagban elterülő, mesz- szibenyúló világosbarna szántók, amelyek nagyobbak, mint a mi egykori legterje delmesebb úri nagybirtokaink, mutatják, hol termeltek búzát és kukoricát, a répa földek széles, zöld szőnyege pedig a közeli cukorrépatermést hirdeti. Higgyétek él, ahogy ezt láttam, szinte megesett a szívem a mi darabokra széldesett, szalagnyi kes keny, apró foldecskéinken, amelyeken alig fordulsz meg az ekével, máris a másik vé gére érsz. —• Mennyi cukorrépaföldetek van? — vesz erőt rajtam a kíváncsiság. — Mennyi is? — nyújtja a szót az elnök fekete bajusza alatt. — Az idén százhat hektár... jó édes lesz a teánk, Joszif Fran cevics ... — És az átlagos hektárhozam? — Megjárja, — mosolyog Irakli Csacs vadze — az idén nem marad ötszáz má zsán alul . . . Azt hittem, hogy tévedett, vagy, hogy az ő mázsájuk kevesebb a mi métermá- zsánknál, de Irakli bizonyítja, hogy náluk is száz kiló egy mázsa, olcsóbban mérni nem lehet. És amikor még mindig csóválom a fejemet, huncutul elmosolyodik: — Kevésnek tartod, Joszif Francevics? Akkor kérdezd meg itt Nazikó Maharadzet, az egyik brigádunk vezetőnőjét, ő jobb ered ményt ért el a földjén. Gyere csak ide Há zikó, ne röstelkedj, nem szégyen az a nyőlcszázötven mázsa hektáronként! A lányok csoportjából előlépett... illetve nem is, inkább a barátnői tolták őt előre. .. egy olyan gyönyörű szép lány, hogy a szí vem, repesett tőle. Mintha csak a brigád vezetőket szépségük szerint választanák: kékesen csillogó fekete hajfonatai térdéig érnek, barna arcából a szeme világoskéken világít, mint a nefelejcs, alakja akár az őzé. magas és karcsú, a lépte meg olyan, mint amikor a királynő táncra perdül. — Ne gondolja, — nyújtott kezet mo solyogva Házikó — nem állunk mi meg nyolcszázötven mázsánál, Joszif Francevics Nem kerek szám az ... — Látod milyen! — nevette él magát az elnök — nem elégszik meg kevéssel az élet ben ... Ki tudja, milyen nagy számra gon dol a szép leány! Nazikó arca elborult, mint amikor könnyű felhő árnyékolja a napot:
