Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
régi egyosztályos iskolában nem tettünk szert sok tudományra, hisz a tanítás ideje alatt is inkább teheneket meg libákat őriz tünk, mint az iskolapadot nyomtuk. A mi egyetemünk az a két hónap volt, amit a vöröskatonák töltötték a falunkban. Kobousek és Várna, a fiatal Vlcsek kovács, akiknek az apját agyonlőtték az SS-ek, az álvégi Lasán és a fia Kuba, aki a halászok nál dolgozik, Klouzsek és Borda, Káván Honza és Káván Péter, Marecsekék és Vlá- szek, Mleziva, Zíka, Jech, Kopicska, Püecky, Souna, Oktábec és Hovprka, nagyrészt zsellérek és kisparasztok, meg néhány iparos — velük alakítottuk meg már júniusban nálunk a kommunista pártot. A gazdák szitkozódtak és átkozódtak, a pap tüzes pokollal és örök kárhozattal fe nyegette az asszonyainkat: de mi nem hagytuk magunkat. Hol van az megírva, hogy ennek a siralomvölgyénék mindörökre siralmasnak kell maradnia? Igaz, a halas tavunk a Könnyes, a paraszti nép könnyei től kapta a nevét, mert sírva ásták ezt s tavat a jobbágyok, akiket korbáccsal haj szoltak munkára. Dehát sohase szűnjön meg ez a régi nyomorúság? Prágában Klement Gottwald szól a munkásokhoz és hozzánk, kisparasz- tokhoz. Saját szemünkkel még sohasem lát tuk őt, de hiszünk benne. Nagyapáink azt mondották: madarat a daláról, embert a szaváról. És Gottwald szava, hogy így a rádióból hallgatjuk, a mi szavunk. Meggon doltan és bölcsen beszél, mint az igazi gazda, megmondja, hői, mit kell tenni. Sült galambokat nem ígér; a munkáról beszél, arról, hogy mennyire meg kell feszítenünk az erőnket, arról, hogy nem lesz könnyű az út* amelyen elindultunk. De nem is akarunk sült galambokat, szívesen dolgozunk, szinte viszket a tenyerünk most, hogy sza bad lesz a munkánk. A mi emberünk ő. egy dedicei kis zsel lérkunyhóban született és mint asztalos, átkozottul jól ért hozzá, hogy fején találja a szöget. Szépen szemébe mondja a min denféle uraknak, akik még most is a maguk úri pecsenyéjét igyekeznek megsütni, hogy ez a köztársaság a dolgozó népé lesz, ö tud ja. mi kell ehhez: nem hiába tanult Sztá lintól, nem hiába verekedett húsz éven át a munkásokért az úri csürhévél. És vele van minden munkás: hogyan is szenved hetne vereséget a nép eleven és hatalmas ereje, csak az kell, hogy mindnyájan igazán összefogjunk és jól nyitva tartsuk a sze münket. Rövidesen a mi falunkban is láttuk, hogy a nagygazdáknak megint megnőtt a szarva. Szavamra, olyanok voltak, mint a szarvasok; ha kutyaszorítóba kerülnek, lehull fejükről az agancs, de csak fordulnak egyet és máris új szarv rügyezik a kobakjukon és persze, legalább egy ággal erősebb lesz a réginél. Mindjárt fel is öklelnének minden kit, aki az útjukba mer állni. Rövidesen a magam bőrén tapasztaltam ezt. Plávka el pusztult a borjazásnál, új jószágra nem volt pénzem. Negyvenhat tavaszán akarva- nemakarva él kellett mennem Hruby gaz dához. Szemembe nevetett: — Mit kell neked szántani, ember? Most te vagy a nemzeti bizottság elnöke, annyi pénzt vágsz zsebre, mint a köles, hadd heverjen ugaron a földed! A többiektől mégis csak féltek megtagadni az igát, mert a nagygazdáktól megszöktek a béresek és így minden munkáskéz jól jött nekik. De abban megállapodtak, hogy nekem nem adnak állatot. Azt mondták: ha lete szik az elnökségről, más majd fél elvállalni a hivatalt és a faluban nyugtunk lesz a rongyos csürhétől. így aztán egy tehénnel robotoltam, ahogy ment. Azt persze mindenki tudja, hogy egy állattal nem lehet mélyen megforgatni a földet. Olyan is volt aztán a termés. Negyvenhatban aratás után a helyi nemzeti bizottság ülésén azt mondtam, a köz társaság javára kell gazdálkodnunk és tőlünk függ, hogv a köztársaságnak több kenyere legyen. Hruby erre az egész falu előtt belém kötött: _ Te híres gazda, — ordított rám, mint valami taknyos kölyökre — te is csak 'a pofáddal tudsz gazdálkodni! Nézd csak meg, micsoda búzád termett! Én még a tyúk jaimnak sem vetek ilyen gyatra szemet! A torkomat szorongatta a fájdalom, hogy így megrágalmazott. És a bizottság •aala- mennyi tagja, az elvtársakat kivéve, gú nyolni kezdett, hogy úgy látszik kertészke désre tértem át, mert a földem csupa virág, így is volt. A tarlót benőtte a gyom, már augusztus közepe volt és én nem mehettem ki a földre. Nem volt mivel. Akkoriban ketten adtak nekem erőt: Gogla, a Vörös Tortiza emléke... és Andulka, az én drága jó feleségem. Más asszony talán azt taná csolta volna a férjének, hogy fordítson hátat a politikának, törődjön a saját dolgával, ne haraqítsa magára a gazdákat. De nem így Andulka. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt, magához vonta a fejemet, meg simogatta az arcomat és olyan szépen be szélt hozzám, mint akkor, amikor még fia talok voltunk. — Te csak ne félj tőlük, Jozef! Én úgy gondolom, hogy neked mindenképpen igazad van és ennek a mi igazunknak egyszer győznie kell! Hisz nem vagyunk magunk: velünk van a párt, velünk van Gottwald elvtárs, ö biztosan jól tudja, hogyan fenik ránk a fogukat a gazdák, hogyan szeretnék megint a nyakunkba akasztani a régi igát! Veled talán még megbirkóznának, ha magad volnál, de hogyan birkózhatnak meg az egész párttal? Én tudom, mit beszélnek a faluban: koldusbotra juttatjuk Vetrovecet, egyszer majd batyuban a hátán viszi ki Visny óvóból a híres gazdaságát, de még úgy is könnyedén fog járni! Hát meglátjuk, ki marad fölül! De még ha úgy is történne, hogy itt Visnyovában átmenetileg legyőz nének téged, ha dobra vernék azok a far kasok a vityülónkat, az se baj, megélünk
