Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 7-8. szám - Ján Drda: Vörös Tortiza
nélküle is. De mindig elmondhatom: az emberem a szegények jobb életéért harcolt, és ez jobban melegíti az embert, mint a nagygazdák dunyhája! És látjátok, a tervük mégsem sikerült: az elvtársak tehenet kölcsönöztek, Honza Káván eljött ekéstül és negyvenhétben az aszály ellenére a földem olyan tiszta volt, mint a tenyerem. Mindenfélével megpró bálkoztak ellenem. Valami gazember drót darabokat szórt a lekaszált here közé, hogy az utolsó tehenemet is elpusztítsák, fenye gető leveleket kaptam, hogy házamra ül tetik a vörös kakast, egy éjtszaka valaki követ dobott az ablakomba, amikor a hi vatalos kimutatásokat töltöttem ki. De a mieink tántoríthataüanul kitartottak mellet tem és ez erőt adott. A Hrubý agyondicsért búzájának is rossz vége lett. Negyvennyolc januárjában egy kőműves jött hozzám Zákravíból. Nem volt elvtárs, de becsületes ember volt. Azt mond ta: — Elnök, én tudom, hogy a Hrubý egy mázsa gabonát se adott be. Tegnap náluk jártam kitapasztani a kéményt. Nem tudom, miért hívott más falubelit, hisz nálatok Vis- nyovában is vannak kőművesek. Talán őzt hitte, hogy az idegen kevesebbet vesz majd észre. Hát nekem nem tetszik az a padlás. A homlokfal jó két méterrel közelebb van a kéményhez, mint kívülről látszik ... Bizottságot küldtünk oda, csákánnyal kibontottunk néhány téglát és egyenesen a hörcsög odújába jutottunk. A kulák több mint száz zsák búzát, jó ötven mázsát du gott el, megrövidítette a mi gyerekeinket, csakhogy legyen mivel etetni a disznóit Ilyen a kulák: az ember felebarátja, de közelebb érzi magához a saját disznaját. Amikor elhordtuk a búzát, dühöngött mmt az eszeveszett, a kapuból utánunk ordított, hogy az egész falu meghallotta: — Megálljotok csak ti dögök, nemsokára úgyis megdögöltök! Megüt benneteket a guta a sok vörösségtől! Volt egy nagy fejű sógora Zenklék párt jában s meg volt győződve róla, hogy az majd kihúzza a csávából. De mielőtt még valami piszkos kibújót kereshettek volna, mennykőcsapásként zúdult rájuk a Február! III. Hogy azután mi történt, azt tudjátok. Ügy élünk itt mindnyájan, mint a testvé rek. Néha valósággal zúg a fejünk, annyi gond szakad ránk. De az unokáink egyszer még irigyelni fognak érte, hogy milyen nagy időkben élünk. Szeretek lapozgatni Palacký történelemkönyvében: a legszíveseb ben Ján Zsizskáról meg a huszitákról olva sok, arról az időről, amikor egész Európa urai rettegték a mi cséphadaróinkat. Meg arról is, hogyan igazgatta Csehországot Pogyebrád György király. De mennyivel szebb lesz, amit egy új Palacky ír majd a mi Klement Gottwaldunk- ról: hogyan számolt le huszita módra az lírákkal és milyen jó gazdája volt az or szágnak, jobb mint az összes király ők együtt véve. Semmit sem kívánok inkább, mint hogy úgy száz év múlva legalább egy hétre kimásszak a földből, körülnézzek a mi gyö nyörűséges cseh, földünkön és elolvassam történelmünknek azokat a lapjait, amelyeket a mi időnkről írnak majd az utódok örö mére és okulására. De be kell még fejeznem a mondanivaló mat a Vörös Tortizáról. Negyvenkilencben történt, amikor a nemzeti bizottság elnökségét átadtam Kopicsek Tóninek és magam az egységes földműves szövetkezetünket vettem gondjaimba. Egyszer felkerestek az elvtár sak a járási bizottságból: — Hallod, Vetrovec, mit szólnál hozzá, ha elküldenénk téged a Szovjetunióba? Nem hosszú időre, csak három-négy hétre, hogy a magad szemével ismerd meg a szovjet életet és valami okosat hozzál onnan ne künk ... A mi járásunkból egy küldött megy. Abban a pillanatban úgy kiszáradt a tor kom, hogy egy szót sem bírtam mondani Talán nem is igaz, hogy éppen én ... annyi százezer ember közül, aki az élete egy darabját adná érte, ha akár csak egy lépést tehetne szovjet földön ... De mégis igaz volt. A parasztküldöttség tagja lettem, a magam szemével ismertem meg az új világot, ahol ember az embernek nem farkasa többé, láttam az ősi dicső Moszkvát, benn jártam a Kremlben, meg álltam Lenin koporsója előtt, rápillantottam szent arcára.... és megismertem azt a helyet, ahol az egész világ boldogságára Sztálin elvtárs született. Az a Grúzia... én el se bírom mondani nektek, micsoda gyönyörű ország! Repülő gépen utaztunk oda — napsütéses augusz tusi nap volt, mintha kékítővel festették volna ki az eget — én a baloldali ablaknál ültem egészen elől és a gép szárnya alatt úgy láttam az alattunk elterülő vidé ket, mint a tenyeremet... Egyszerre lent óriási fehér csipkét vettem észre és mögöt te végtelen világos kékséget, mintha az egész határt kék nefelejccsel ültették vőlni tele. — A tenger! A tenger! — kiáltottam az elvtársakra és mind odarohantak hozzám. Csak az Osztrí-beli Kadlec, aki egyenesen vélem szemben ült a jobboldali ablak mel lett, maradt a helyén és úgy bámult kifelé, hogy majd kiesett a szeme. Aztán fölugrott, levegő után kapkodott és mutatta: — Hegyek! Hegyek! Jobbfelől a Kaukázus vad, szélszaggatta sziklái merednek egész az égig, olyan óriási nagyok, hogy semmivel sem lehet összeha sonlítani és a csúcsokon a napfényben hó csillog, örök hó, amelyet sohasem győz le a napsugár. Fehér lánggal ég a hegy, mint a mesebeli kincs. Alattunk béke és nyuga lom, csak a Kaspi-tenger nefelejcskék tükrén látni apró kis hajókat, amelyek fehér vat
