Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 4. szám - Petrőci Bálint: Csigáról a Tatraplánra
— Hogy érti ? — bökte ki végre. — Május elseje óta, hogy kitüntették, nem szívügye a csoport dolga... Azelőtt bizony még a pallért is szidta, ha hibá zott valamiben, csakhogy teljesíthessük azt, amit' májusra Ígértünk. Peller erre felhorkant. — Igen, legújabban nem törődik sem mivel! -— toldotta meg Szedlák. — Hogy én? így még a kapitalisták sem beszéltek velem, érti ? — pattant talpra Peller. Cigarettáját ledobta, mér gesen rátaposott. t — Nem tűröm az ilyen beszédet! — Ne mérgelődjön már annyira, Fnici bácsi.., — Nem elég, hogy állandóan a pallért zaklatják, most nekem is parancsolná nak .. . Magukkal nem lehet dolgozni! — fújta (ki szinte egyszerre mérgét Peller és dongö léptekkel otthagyta Szedlákot, — Mi történt az öreggel?—jött köze lebb Vincéhez Bolyós. — Fejébe szállt a dicsőség! Május óta olyan, mint a páva, még beszélni sem lehet vele. — Hát kérjünk új vezetőt — indít ványozta Bolyós. — Ott van Mihály, egészén jó kőműves, fiatal. Talán többre megyünk vele. Szedlák elmosolyodott. Felemelte karját és sorra rámutatott a nyári fényözönben vöröslő lakóházakra. — Az öreggel lehet dolgozni. Ezt a sok házat vele együtt építettük. Azt hiszed, hogy a sutba való? Bolyós kíváncsian nézte Szedlákot, — No nem, — tette még hozzá Vince — kiverjük majd belőle az önelégültsé get... * * & Fabó az építész irodájában talált rá Borosra, ahol sürü cigarettafüstben vagy hatan ülték körül az építésvezető aszta lát. A pallérok értekezletét tartották. — Kifogyott a malter, a tégla, Boros elvtárs! — szólt oda Fabó — a motor elromlott! — Tudunk róla, — vágott a szavába Ferenc, az építésvezető. — Holnapra be szerelik az új motort. Most mentek érte. — De miért nincs legalább egy tarta lékban? — kérdezte Fabó. — Nem tudhattuk előre, hogy ilyen gyorsan kiég a motor — vonogatta Ferenc a vállát. — Miért nem rendelünk meg mindent idejében? Miért nincs elég betongerenda? — Az is lesz hétfőn! — Ne haragudjál, építész elvtárs, de ha már itt vagyok, — folytatta Fábó — megkérdezem, hogy az -utolsó heteikben miért nem tudatjátok velünk a verseny- eredményeket ? — Gondoskodtunk már erről is. Hétfőn látni fogjátok az eredményt — mondotta Ferenc és sokatmondóan elmosolyodott. Fabót még izgatta valami. — Boros eűivtárs, — szóit most a pal lérjukra tekintve — a legniagyobb baj az, hogy lemaradtunk, hogy a kötelezett ségünknek nem tudunk eleget tenni. Pedig véled együtt ajánlottuk fel, hogy a jövő hét szerdájára teljesítjük az első építési tervet. — No, még sikerülhet, — válaszolta csendesen Boros Fabóék másnap, szombaton, csak hét órára jöttek a munkába, hogy a kisegítő munkásoknak idejük legyen az anyag elő készítésére. A pallér irodájában Szedlák az akkord- lapokat nézegette. A két fiatal akkor- dós, akiknek még alig pelyhedzett az álluk, diákos szorongással tekintettek a napbamítotfca kőművesre. Attól tartot tak, hogy hibát talál a lapokban. Szedlák hirtelen meghökkent és Fabóra nézett. — Na, gyerünk ! — Mi az? Találtál valamit? — Peller már két hete naponta két órával 'többet ihat be magának — mon dotta odakint Szedlák Fabónak. — Mit beszélsz? Hát még pénzéhes is az öreg? — Bolyósnak igaza lesz. Tegnap azt ajánlotta, hogy cseréljük ki az öreget.., — Kicserélni?.., Ne hamarkodjuk el a dolgot! ... Peller már vált reájuk. Elővette vaskos zsebóráját. — Hét óra elmúlt, elvtársak! Ezzel üdvözölte az érkezőket. — Tudjuk, Frici bácsi, maga is ráért volna hétkor jönni munkába, — vágott vissza Fabó — a téglasor még egy arasz- szal sem nőtt meg hat óta, amióta itt van., . Peller erre hallgatott. Megkezdték a munkát. Szó nélkül dolgoztak. A nap sugarai egyre jobban tűztek. Vidáman omlottak a tájra és megcsillantak a völ gyet átszelő folyó apró hullámain. Bu ja (bokrok övezték a partot, balfelöl, a meredeken felszökő magas domb tetejét az új, Vörös épületek koronázták. Innen, Pellerék munkahelyéről úgy látszott, mintha, a Garam helyén hosszú kígyó tekeregne. S a vízen túl ott törtek a ma gasba a befejezéshez közelgő első üzem épületek. A túlsó oldal hegyei szelíden övezték az élettől nyüzsgő völgyet s a rájuk merészen felsikló szabdalt földecs- kék, mint tarka szőnyeg kockái díszí tették a színekben tobzódó tájat... Telt az idő. Az építömumkásokről csur- gott a verejték, Peller piszmogott magá ban, elővette a portól megszürkült zseb kendőjét. Végigtörölte homlokát, hátrább tolta lapkáját és a keaébevett téglada rabbal átment a -másik oldalira, Szedlák - hoz. Nézte a falat. Vince rá sem tekintett. — Hát így tanítottam magukat, —
