Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 4. szám - Füssi József: Móricz Zsigmond, a nép nevelője
raszti élet felszabadulásáról, melyet Mó ricz úgy és annyit sürgetett és várt min den írásában. Való igaz, az a sok alak, akit Móricz Zsigmond megírt, egy egész megyét be népesítene, pláne ha ideszámítjuk nagy történelmi trilógiájának, az »Erdély«-nek népét is. Aránylag fiatal, alig valamivel több, mint százéves regényirodalmunkban együttvéve nem szerepel annyi alak, még Jókait is beleértve, mint Móricz regényei ben. Ez a nagy termékenység és lanka datlan teremtő kedv, az írás könnyedsége és ugyanakkor tömörsége is, és mint már többször mondottam: drámaisága az, ami Móricz Zsigmondot legnagyobb próza írónkká emeli, pedig olyan híres írók mellett kell megállnia helyét, mint Jókai és Mikszáth, akik közül az első a mese szövésnek volt nagymestere, az utóbbi meg a hibátlan és gyönyörű, ízes magyar stílusnak és realista ábrázolásnak. Mégis Móriczé az elsőség, mert bár nem sike rült mindent megírnia, amire készült és amire képes is volt, a balzaci méretű ma gyar emberi színjátékot, — müve időben és terjedelemben, de legfőképp típusainak sokaságában egyedülálló irodalmunkban. Deres bajuszával most is úgy van előt tem, ahogy életének utolsó hónapjában, az akkori könyvnapon az általa összeállí tott és a mindmáig legjobb irodalmi an tológiának címlapjára ráírta nevét néhány kedves sző kíséretében, mivel megmond tam neki, hogy tanár vagyok és még ezt mondotta: Ebből tanítsd, fiam, a gyerme keidet a magyar irodalmi múlt szerete- tére, mert akkor az életet és az igazsá got szeretik meg benne. S nézett rám szürkéskék, fáradt szemével s mosolygott. Soha nem felejtem el ezt a mondatát és tekintetét, ma is fülembe cseng ked ves szava, ma is belém nyilai tekintete. És miért? Azért, mert azóta megismer tem írásait, még az iskolapadban, forró izgalomban olvasva, titkon, a pad alatt, azóta és akkor lettem író, és most azért vagyok népnevelő is. Az ö nyomdokain járok és nem akarok mást, mint az ő örökségéből a rám eső részt megvalósí tani. És ha néha csüggedés vagy fáradtság vesz erőt rajtam és kicsinek érzem ma gam a nagy feladathoz: népemnek írója, azaz nevelője lenni, vígasztal az a tudat, hogy ma más körülmények között él a nép is és az írója is. Ma nem kakastollas csendőr setteng a falujáró író nyomában, nem kotorász a tarisznyájában rejtett iratok után, nem motoz noteszében vas tag ujjával; a mai rendőreinkkel, népne velőinkkel, a néptanácsokkal és minden rendű és £*Rgú embereinkkel kultúráiig színvonalat akarunk és fogunk is adni ne kik, amüyenröl ez a mi nagy népnevelőnk álmodott és amilyet ö követelt. Mi, mai magyar írók azért vagyunk és élünk, hogy Móricz Zsigmondinak, nagy mesterünknek minden jogos álmát valóra váltsuk a nép államában. Ennél szebb feladatot és hi vatást nem is kívánhat magának & ma gyar író. Ezek .után, remélem, nem hat szólam nak, ha azt mondom, egy új világ fénye csillant meg előttem, amikor a miraticei Ales-ünnepségen a mellettem ülő megyei tanácselnök elmondotta, hogy a nemrég cseh nyelvre lefordított (és igen jól össze válogatott) Mőricz-novelláskötetet már olvasta, nagyon tetszett neki, mert abból tökéletesen megismerte a magyar nép kö zelmúltjának életét, sőt elmondhatja, hogy mutatis mutandis, a cseh nép életét is. Könny borította el szememet: így van ez rendjén! Ezt akartuk mi, és ezt akar ta Móricz Zsigmond is. Mi most kezdjük megismerni a cseh nép történetét Jirásek regényeiből, ame lyekből kitűnő fordításban már kettő megjelent és most fordítják és még eb ben az évben előadják »Hús«-drámáját is. Amikor Móricz Zsigmondnak egyik leg jobb és legjobban bíráló regényét, a har mincas évek kisvárosi életéről szóló re mekművét románra lefordították, a román kritikusok egyszerre kiáltottak fel: hiszen ez rólunk is szól, a mi harmincas éveink ről. Ugyanígy ismerünk mi rá Jirásek re gényeiből a uii történelmi múltúnkra: a huszita forradalom hozta forrongásba a magyar népet is: ebből lobban fel két nagy parasztforradalmunk, a Budai Nagy Antalé és Dózsa Györgyé. Hát nem a legnagyobb gazság volt ezt a két népet, amelynek történelme annyira közös és hasonló, mindenféle hazugsággal és mesterséges válaszfallal egymástól el választani és elidegeníteni?! Igen, gazság volt ez a javából, uraink gazsága! Mi most régi és újabb müvek feltámasztásá val és kölcsönös kicserélésével hozzuk rendbe ezt a nagy hazugságot. És ezt a mi müvünket már semmi meg nem sem misítheti, mert nem egy-két szellemi em ber ölelkezik és találkozik egymással, mint száz évvel ezelőtt, Petőfi és Neruda, mint József Attila és Jiri Wolker, mint Miőricz Zsigmond és a pozsonyi haladó fiatalok, hanem két nép: az ö müveikben! Ez a jelentősége a cseh nyelvre lefor dított »Hét krajcár«-nak, amely egyéb ként ugyanannyi példányszámban jeleftt meg cseh nyelven, mint odahaza az ere deti, jelezvén, hogy itt, Csehszlovákiában legalább annyi olvasója van, mint oda haza. De így van ez rendjén: Jirásek a magyar nép és Móricz Zsigmond a cseh és szlovák nép írójává válik!
