Fáklya, 1953 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1953 / 4. szám - Makszim Gorkij: Tavaszi melódiák
—' A fentiekhez még hozzá kell tennem, — folytatta a fiatal holló — hogy az említett csízek elégedetlenségüknek adnak kifejezést azon oknál fogva, hogy a pa takok, amelyekből szórajukat oltják, állí tólag zavarosak; egyesek közülök még arra is vetemednek, hogy szabadságról álmodozzanak... — Ó, ez régi szokásuk! — kiáltott fel az öreg veréb. — Fiatalságuk az oka, ez egy cseppet sem veszélyes! Magam is vál tam fiatal és én is álmodoztam róla... — Kiről?? — Az alko ... ko... ko ... — Az alkotmányról? — Csak álmodoztam! Csak álmodoztam, kérem szépen! Persze . .. nagyon szerényen álmodoztam! De azután ez elmúlt, álma im más »tárgyat« keresitek maguknak, reálisabbat, hehehe... és, tetszik tudni, kellemesebbet, olyat, amelyre sokkal nagyobb szüksége van egy verébnek... he he . . . — Eh-hm — hangzott fel most a tiszteletet parancsoló krákogás. A hársfa koronájában megjelent egy valóságos tit kos pirók, kegyesen biccentett a többiek felé és rákezdte: — Eh, n-nem ve-tték észre, urraim,- hogy a levegőben van valami... vala mi... * — Tavaszias a levegő, kegyelmes uram — mondta a veréb. A varjú pedig oldal vást billentette fejét és gyengéden, epedön károgta, mintha bárány bégetne: —- Fakk-tum. — M-mgen! Tegnap kártyázás közben ugyanezt mondta nekem egy ösnemes, kiváló bagoly ... »Mintha valami volna a levegőben« azt mondja... Én meg azt válaszoltam neki: »Észrevesszük, meg- szaglásszuk, kivizsgáljuk!« Bölcs válasz, nemde ? — Úgy van, úgy van, kegyelmes uram! Rendkívül bölcs — hagyta helyben hódo lattal az öreg veréb. — Mindig ki kell várni az eseményeket, kegyelmes uram. .. Egy megfontolt madár mindig várakozó álláspontra helyezkedik ... A kerti gyepre, ott, ahol már elolvadt a hó, pacsirta ereszkedett lé az égből, gondterhelten futkározott rajta és ma gában mormolta: — Hajnalfény az égbolt alján kioltja a csillagokat, sápad a hold, elszáll az éj s mint a jég, ha napfény éri, elolvad bús sötétsége. Milyen édes, könnyű a lét, hogyha szívem remény szárnyán száll a , nap. a reggel elébe, a fény és szabadság elébe! .— É-ez mif-féle madár? — kérdezte a pirók hunyorogva. — Pacsirta, kegyelmes uram! — vála szolt rosszalóan a holló a kémény mögül. —, Költő, kegyelmes uram! — tette hoz zá elnézően a veréb. A pirók sandán nézett a költő felé. ' * — Mm — milyen szürke... a pimasz! Ha jól hallom, izé... a napról, meg a szabadságról merészel fecsegni? — Úgy vian, kegyelmes uram! — erő sítette meg a holló. — Főfoglalkozása: alaptalan remények ébresztgetése az ifjú madámemzedék szívében, kegyelmes uram! — Ostoba és elítélendő! —■ Úgy van, tökéletesen igaz, kegyel mes uram — helyeselte az öreg veréb. — Rendkívül ostoba! A szabadság, kegyel mes uram, meghatározhatatlan és, hogy úgy mondjam, megfoghatatlan ... — Mindazonáltal, lm nem tévedek, ön éi is megtörtént már életében, hogy sza- adségra ... izgatott. — Fakk-tum! — kiáltott fel hirtelen a varjú. Az öreg veréb némileg zavarba jött. — Csakugyan, kegyelmes uram, egy szer megesett... de tekintettel az enyhítő körülményekre... — Máiminthogy... miféle körülmé nyekre ? — Ebéd után történt, kegyelmes uram! Borgözös ... vagyis kissé ködös elmeál lapotban ... És bizonyos mérséklettel izgattam, kegyelmes uram! — Azaz hogyan? — Halkan annyit mondtam: »Éljen a szabadság...« és azonnal hangosan hoz zátettem: »a törvényes keretek között«. A pirók kérdően tekintett a hollóra. — Csakugyan így volt, kegyelmes uram — mondta rá a holló. — Öreg veréb vagyok én már, kegyel mes uram s épp ezéírt nem engedhetem meg magamnak, hegy komolyabban fog lalkozzam a szabadság kérdésével, mivel •eme kérdés nem tartozik ama hivatal hatáskörébe, amelyben szolgálni szeren csés vagyokm — Fakk-tum! — károgta ismét a var jú. Hiszen egészen mindegy neki,s hegy mit — csak helyeselhessen. Az utcán pedig patakok csordogáltak és halk hangon daloltak a folyóról, amelybe útjuk végén, a közeli jövőben ömlenek: — A folyó locsogó, fürge habjai visz nek, és hefogad minket a tengerek árja, majd újra. talán egek boltozatára felszí bennünket a forró napsugár: aztán az égből újra a földre lepermetezünk s le szünk éjjeli harmat, hópiihe, záporesö. A nap a pompás, simogató tavaszi nap egy isten mosolyával mosolyog lé az égről, tele szeretettel, a teremtés lángoló szenvedélyével. A kert végében, egy öreg (hársfa ágain csízek csapata üldögél és egyikük lelkesen, ihletetten énekli társainak a Viharmadár dalát, melyet valahol hallott.
