Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 3. szám - Gyurcsó József: Számvetés
A Fáklya irodalmi pályázatán I. díjjal kitüntetett elbeszélő költemény, részlet. tett hűvösre úri törvény de a lelkünk meg nem törvén. „Kenyér, munka” — szállt a szózat és a többi földi jónak jogát is megkövetelve zúdult a nép menetelve utcák hosszán, tömör sorba, de a „rend” nagy háborodva: „mit akar a csürhe népség? lóra, kardra, ez már már vétség! S ha nem elég, puskavégre!” • • • l£y fúM hányszor könnybe, vérbe jogos kérés. Mégis álltunk. Zsendült vörös szabadságunk. Jajjal, daccal nőtt a népben bármit tettek ellenében. ... Életünk igy kenyérgondba őrlődött föl a malomba. Hol a követ nép kezével hajtatták és könnyel-vérrel olajozva csikorgását, templommal takarták gyászát. Volt, de emlékezni rája, kell, hogy tegyem e csatába. Kell, hogy gondoljunk a múltra. Ezért állítottam sorba szenvedések tarka képét, hogy a munkát, meg a békét számvetéssel, gonddal, védve, álljunk minden ellenébe. Mert most élek úgy, mint mások élnek, kik egy nagy családot megteremtve közös jóra ébredtek fel a valóra. ... Elek! úgy mint élnek mások. Nagy épülő valóságok törvényéből jogot mérnek minden régi rongy szegénynek. Most a beszéd nem üres szó csupán, mert a jogos való mindenkinek munkájáért érdemelten osztja a bért. Ingyenélők, régi herék szekerében nincs már kerék. Nép a rudat rájuk iolta. Van már kenyér meg szalonna. Krumplit sem a kulák méri, szövetkezet földjét nézi alattomos gonosz képpel. Nincs már akit kapanyéllel kínálgatna hajnalórán. Üres vermén, üres ólján nincs ki keseregne, félne, nem a kulák adja bérbe, harmadába földje rosszát. Maga a nép látja hasznát vetett drága magvetésnek. Maguk vetnek, maguk mérnek. S.nem ocsut, mint régen tették, zsíros, hájas gazduramék. Bár még vannak itt-ott páran belőlük, de mi meg százan állunk egynek ellenébe! Ki győzne le? Kitől félne itt a nép, talán e pártól, gyáván támadó kuláktól, kiknek egy-két hasonmása készül aljas támadásra? Ott a görnyedt hátak sorba egyenesedtek ropogva! S kévehányó vasuillával állunk sort, ha kell csatában ellenük, de inkább törvény szabja útjukat a görény aljas semmittévő párnak, kik még bántnák szép hazánkat, s e hazának boldog népét. Most már mi mondjuk, hogy vétség! Mi teszünk törvényt felettük és a bűnöst megkeressük! Mert mi élünk, úgy mint élnek szabad, boldog munkásnépek. En is élek úgy, mint mások, bányászok, vasöntők, ácsok. En is köztük, bennük élek, velük építem jövőnket. Kezem minden mozdulása tettre indít, biztatásra másokat, kik még talán gondolkodva állnak, várván valamiféle csodára. Talán épp e biztatásra. Igen, élek úgy, mint mások. Hiitel, törhetetlen állok. Mindent mindenkiért teszek. Elek, alkotok és hiszek. Szenvedésben edzett lábam egyenesre vágom bátran. Mert az útam meg van szabva. Nem sietve, nem szaladva, biztosan halad előre szépen épülő jövőnkbe. — Egy a tervem, egy a vágyam, a küzdőkkel e hazában élre állni, éten menni, semmitől meg nem ijedni, csatasorban békevártán, szántóföldön vagy kazánnál, építeni, bízni, hinni. Ezt akarom mindig tenni.
