Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 3. szám - Vadovics József: Egy darab csont
Ilyenkor morogva oszlottak széjjel, mert hát ez igaz. Kérges tenyerükkel a nadrág jaik folthalmazát morzsolták. Én nagyon csodálkoztam és resteltem magamat, hogy ilyesmit beszélnek azokról, akik olyan szívesen odaadták a csak „ki csit rossz almát“. Nem, ezt nem szabad el hinni, szinte dideregtem, de mégis, valami elveszett belőlem az idők folyamán. n. Sokszor kiapadt a víz a Sárdból és újra megtelt, mire 14 éves lettem. Azóta a vá rosban is sokszor voltam. Dagadoztam a büszkeségtől, ha a városi pcstáskisasszony magázott, sct néha, ha édesanyám nagyrit kán bement a városba és késő délután tért haza, eléje mentem a vasúti töltésig, mert tudtam, hogy cseresznyét hoz. De nagyrit kán. A kenyér még kevesebb lett, a lapo son való csúszkálás is a múlt emlékei közé tartozik. Az iskolából korán kimaradtam és most már apám mellett kelek hajnalban. Vele ülök le ebédelni, ő fog először az étel hez, aztán nékem nyújtja a tálat... no, egyél — mondja ö, szemérmesen mentege- tödzik, hogy neki már ölég volt. de engem már nem lehetett elámítani. Észrevettem mindjobban kiálló oldalbordáit. Szemei tel jesen belebújnak kiálló szemöldökcisontjai- ba. Most már én is a Proli kérgestenyerü gázsóinak és aratóinak számát szaporítom. Sok minden újat is találtam azon dolgok helyébe, amiket hajdan, régen elvesztet tem. Megtaláltam az apámat, megtaláltam gondolkodásának vezérfonalát. Egy idő óta nem suttogóhangú, röstelni való dolgokat beszélő édesapám van. Megértem már, hogy miért kevés a kenyér és a nagygazdák fiai ellen emésztő düh s olthatatlan gyűlölet ég a lelkemben. Mikor apám a nagygazdáról beszélt hajdan, igazságtalan embernek tar tottam, de ma hős az én jő apám, aki a fo gát összeszorítva vezette a prolik 1931-es sztrájkját. Hogy történt az, hogy ennyire átváltoztam. Elmondom. Egy darab csont miatt volt. Tavaszra járt az idő, a pacsirták szeb ben trilláztak, mint máskor. Egy tavaszi zápor behajtott bennünket az út porából a nagy gazdámé k konyhájába. A gyerekükkel játszottam porpuskára. Éppen ozsonnáztak. Nyálat kicsordító disznósonka maradékok voltak az asztalon. Egy nagy csont tűnt fel különösen, sok hús meg mócsing volt rajta. Ezt a néni ledobta a szenesládába az zal a megjegyzéssel, hogy jól fog égni. Szent Isten, annyi jó hús rajta maradt. Rá néztem a csontra, az szinte visszanézett. Gondoltam, miért nem adták nekem azt a csontot, én körülrágtam volna még. Ke gyetlen harcot vívtam a csörgő nyálammal és már ébredező eszemmel az jutott eszem be, amit apám mondott... Ügy kapjuk az aratás utáni tizedet, mint kutya az asztal alá dobott csontot. Csorgó nyálam egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Váratlan pillanatban elemeltem a sonkacsontot és szénporos, zsíros felületével nem törődve be gyűrtem az ingem alá. Ezután mintha tű kön ültem volna. Alighogy az eső elállt, kisiettem és elfutottam az udvaron álló ólak mögé. Ott egy darabig ijedten állot tam, az ingem alatt tartottam zsákmányo mat. Hátha meglát valaki, rettenetesen szégyeltem magamat saját magam előtt. Ingem alól az illatok ínyeket csiklandozó mohósággal törtek elő. Iszonyú állapotban voltam... úgy kaptunk utána, mint kutya a csont után... hallottam apám hangját... inkább megdöglök, de kutyahitü nem le szek ... erre is emlékszem tisztán. Sokat gondolkodom, megláthat még va laki. Erre borzasztó ideges lettem. Ingem alól előrántottam a csontot és mohón be leharaptam. Rágtam. Nem. Zabáltam, mint olyanok, akik egész életükben a krumpli hoz meg a habart borsóleveshez vannak szokva és egyszerre finom són kahysmara- dékhoz jutnak. Már csak a lakoma végénél vettem észre, hogy a nagygazdáék fia ke res. Meglátott, kezemben a csonttal. A szí vem verése is elállt. Rémült arcomról és zsíros, maszatos számról azonnal felismer te a helyzetet. Azt hittem, kiabálni és csú folni fog. Megszoktam, hogy a gazdák ki nevessék a szegényes nyomorúságunkat. Csak annyit mondott: — ... Szólok apádnak, ellopod a kutyánk elől az ennivalót. Egészen oda voltam az izgalomtól. A csontot bedobtam az ól alá. Elkotródtam dideregve, belső láztól gyötör ve, egy nehéz bűnnel gyenge vállamon. Fel sírt bennem a gyermeki elkeseredés ... de hát én is csak egy kis jót akartam enni. Lopni nem loptam, mert a csontot a sze nesládába dobták. A hideg lelt és vacogott a fogam. Jaj, csak el ne árulna apámnak, még csak elképzelni se merem, mit fog mondani. Elárult. Soha lompos kutya még nem osont úgy haza, mint én akkor este. Apám is hazajött. Vacsora alatt egy szót se szólt hozzám. Aztán kihívott a pitvarba. Leült a zsámolyra. Szégyeltem magamat előtte. Ügy tetszett, mintha fekete varjak hada szállott volna körülöttem. Lesz-e köztük fehér. Végre nehezen szakadt ki belőle a szó ... % — Miért csinálsz ilyesmit? Lehajtottam a fejemet, az ajkam reme gett, szerettem volna mondani valamit, de nem tudtam. Valamit hebegtem az éhség ről, mert azt kérdezte apám, hogy nem ka pok-e otthon eleget enni. Láttam az arcán megjelenő keserű mosolyát. Tudta, hogy nem kapok, mert nincs. Meggömyedten ült, én előtte álltam. Szívszaggató csönd támadt. — Jól figyelj rám, öcskös, amit most mondani fogok, egész életedre szól. Mink szegények vagyunk. A gazdag sohasem lesz javára a szegénynek. Mi lesz belőled, ha már most megszokod, hogy szó nélkül megtanulod a* gazdagok előtt való megalázkodást. Ne szokd meg, hogy eb módjára fölkapd azt, amit odavetnek ne*
