Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 3. szám - Vadovics József: Egy darab csont
Vadovics József Már nyolcadik évemben rakoncátlankod- tam a világon. Nekem akkor a felnőttek roppant igazságtalan Pista bácsik és örzse nénik voltak. Minduntalan csak a munká ról beszéltek, a kapálásról, de persze leg többször az aratást emlegették. De ha el jött az aratás ideje, nem beszéltek róla, csak görnyedve nagyokat sóhajtottak ... A vérét is kiszívja az embernek ez az át kozott meleg, no meg a rengeteg gabona. De akármennyit rágódtam a rengeteg ga bonán, nem tudtam kisütni, hogy akkor miért olyan kevés az a kenyér, amit anyám a kredencbe zárt. Én a libaőrzést is mun kának tartottam és mi több, kellemes mun ka volt, mert a libák gyakran rátévedtek a dinnyeföldekre, ahol aztán észrevétlenül egy helyes görögdinnyét ki lehetett rugdal ni az árok szélére, csak úgy, lassan, a libák után ballagva. Ha nem vette senki észre, egy darab kenyeret falatozva dagadtra dinnyézhette magát az ember. A hasam csak úgy puffadozott utána, szinte gyönyö rűség volt. Mikor a libák begye megvasta godott, akkor tudtam, hogy haza kell men ni és én nem sóhajtoztam meggörnyedve. Mivel az őrizgetés nem töltötte ki az egész napot, következett az, amiért nem járt ki az István-bák és örzse nénik elismerése. Mert nem egyszerű dolog ám a hatméteres lapospart fenéken való megnyergelése. Kü lönösen tavasz után, mikor a sáros, rücs kös partot a sok kis kopott, rongyos nad rágnak kellett simára csiszolnia, amitől a nadrágok még rongyosabbak lettek. Aki különösen szépen csúszkázott le a laposba, annak meg volt engedve még egy soronkí- vtili lesiklás. Az ilyen „mükedvelés“ után a nadrág úgy nézett ki, mint egy elhervadt pipacs. Édesanyám gondoskodott is az el hervadt pipacs kiporolásáról, úgyhogy az ember el ne felejtse az estét, meg azt, hogy otthon van. A falu azon részén laktunk, amelyet Prolinak hívtak. Később értettem meg a Proli nevet, mert ott mind éhes és inas proletárok laktak. Olyanok, mint az én apám volt. A falu alsó végének nyiszlett ganéjdombokra támaszkodó viskói az ott lomposodó tóra vetették árnyékukat. Ben ne fürödni volt az örömök netovábbja, A mi Sárdunk, mert így nevezték a nyomo rult pocsolyát, volt a világ legnagyobb vi ze. Hej, de haragudtunk a kopasz tanító- bácsinkra, ha azt mondotta, hogy a Duna meg a Vág a legnagyobb vizei Szlovákiá nak. Falusi méretekben valószínűleg nagy hazafiak voltunk. Fagy idején fő éltető ele me volt a falunak a Sárdon szépen megnö vő nád. A nádvágókat gázsóknak nevez ték. Tudja az ég, honnan ragadt rájuk ez a név. A gázsók tél idején a viskóikat is körül rakták náddal. Jobban verte vissza a tél hórohamait, mint a nyomorult trágya- és agyagvályog. A mi Prolinktól nem messze voltak szép, piroscserepes, tomácos házak is. Ezekről édesapám mindig úgy beszélt, hogy a falu nagygazdáinak házai. Nyári munka idején édesapám többnyire náluk dolgozott, így tehát a kiscsizmás nagygaz- da-gyerekekkel én is jóban voltam. Nem olyan mindent megértő barátság volt ez: csak azért voltunk jóban, mert az udvaron és a kiskertben körte, alma és ősszel szőlő volt. Micsoda finom falatozások voltak, mi kor a néni odaadta a kicsit rossz almákat, mert a javát nem lehetett proligyerekek nek adni. Azt el kellett télre rakni No meg ott volt a szőlő, amiből a bort sajtolták, hogy a feketecsizmás barátom nagyapja tudjon télen mivel melegedni a duruzsoló nagykemence mellett. Szóval igazán jó em berek voltak. Rakoncátlan eszemmel nem tudtam felfogni, hogy apám és a falu ha sonszőrű prolilakói miért beszéltek mindig csúnyán róluk. Apám különösen nagy hév vel kelt ki ellenük az egyivásúak közt. Sok szor nem értettek egyet és akkor károm kodtak egyesek és ha megértettek valamit, amit apám mondott, akkor a vad szavak nak már gyilkoló hatása volt. Az apám így beszélt: Ne gondoljátok, hogy azért va gyunk koldusok, mert az Isten nem adott. Azért, mert a nagygazdáknak 60—70 hek tárjuk van. Az én apámnak még 6 holdja volt, de most az is az övék. Miért telik nekik lófuttatásra a városi versenyeken, meg kártyára. Mert rájuk dolgozunk. Igen, igavonókra van szükség, akik hajnalban kelnek és éjféltájban fekszenek, azok mi vagyunk, pár krajcárt vetnek oda izzadsá- gos munkánkért. Levágsz egy hektár ga bonát, másfél zsák a tied, övé a többi, övé az egész falu, a bíró, a pap, meg a tanító. Te meg lapátolj egész nap, de a kenyeret csukd el, ha nem bírod, dögölj meg, fordulj fel, ha meg mész kölcsönkérni, rád uszítja a kutyáit. És kihez menjen a szegény em ber, szegény erőnkből ki nem vergődünk soha, itt kell elsorvadnod a parasztvityil- lődban. Ha valaki közbeszólt, hogy a bíróságra kellene menni, az apám mindjárt az orruk alá döfte: — Hát Csűri Jóska nem követelte-e a jus sát télen a krumpliszedésből. Gazdája be ment a városba a kopasz bíróhoz és min den rendbe vót, még Csürinek köllött meg fizetni a perköltséget, utolsó holdját adta el. A Fáklya irodalmi pályázatán I. díjat nyert novella
