Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 11. szám - Szőke József: Ady Endre, a forradalom viharmadara
De a „Lázár dalol s elsápadnak, elné mulnak a gazdagok“. Egyelőre még této vázik s „mint nagy kérdőjel“ áll a vi harban, de szive már minden rrfelegével odafordul a nyomorgó magyar proletár á- tus felé. Verset ír „a gyár marta“ húsz esztendős magyar proletárról, aki ha ál modik „urabb, mint egy király“. Így ecse teli szívbemahkoló szavakkal a kisemmi zett magyar proletár sorsát: „Meghal minden és elmúlik minden. A dics, a dal, a rang. a bér. De él az arany és a vér.“ Habár Dózsa népe úgy érzi, különb, mint „nyolcvan apátúr“ még sem mozdul a magyar paraszt, mert nincs aki ve zesse. „A Hortobágy poétája’’, a „Holnap hőse“, aki sohasem akart lenni „a szür kék hegedőse“, jól látja, hogy a polgárság képtelen erre a vezetésre. Kiábrándul a tétovázó polgárságból, a polgári táborból, amely csak „faltörö kosnak" akarta őt felhasználni, de forradalmat nem akart. Keresi az „új vezért“, azt a társadalmi erőt, amely a parasztság élére állva ké. pes lesz következetesen végrehajtani a for radalmat! Kegyetlenül ostorozza, ki gú nyolja a „Siess, nem szabad, siess, nem szabad, nem szabad“ magyar polgárságot és rokonszenve, érdeklődése mindinkább az új osztály, a magyar proletariátus felé fordul. Világosan látja hogy a „szürke ség“, a .pocsolya-ország“ magyar prole tárjai épp úgy hontalan kisemmizettek. mint a magyar parasztok. A „nagy pénz. tárnok“, a kapitalizmus mindent árúvá tett. áruvá tette az erkölcsöket, a kul túrát és porba taszította a szegény „Lá zárt“, a magyar proletárt. A Nyár heves s a kasza egyenes. Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl, Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe Rettenetes nagy dühvel özönöl.u „Hé, nagy urak, jó lesz táti szóbaállni Kaszás népemmel, mert a Nyár heves. „Űj Táncsicsnak“ érzi magát és várja, hogy a „grófi szérűn“ megreccsenjen a deszkapalánk és felébredjen a „koldus rosszálmü zse-ér". Készül a nagy leszá molásra és „vörös délibábként“ beüzen az úri grófi Magyarországra Dózsa György unokája, a magyar paraszt: „Urak, papok dölyfét. lm eleget tűrtük, Gyomrunkban a sok bánatot Már eleget gyűrtük. Rákóczi, akárki, Jöjjön valahára: Kígyóinknak, Esze komám Lépjünk a nyakára.” - „Tiszta ágyat és tiszta asszonyt Álmodik s vígan felkacag. Kicsit több bért, egy jó tál ételt. Foltatlan ruhát, tisztességet S emberi szavakat. Kevesebb vért a köhögésnél. Es a munkánál több erőt, S hogy ne kellessen megjelenni Legalább tíz-húsz esztendőig Az Ür színe előtt” E megrázó szavak után így kiált oda az uraknak, a náboboknak: ..Te nagy város, csupán öt percig Álljon iiritetlen a bor Dús asztalán dús nábobidnak. Mert valahol talán utolsót Álmodik a nyomor." Egyelőre még tétovázik, mert nem tud ja, befogadja-e táborába a proletárátus. De „minden vihar, úri vihar, közelebb hoz tihozzátok“. És az osztályharc egyre tornyosuló vihara végleg odaállította a proletariátus mellé. Már nem kérdi, hogy „mehetek-e tihozzátok“, hanem bátran dönt: „E1 megyek én t hozzátok“. Felisme ri a magyar proletariátus történelmi hivatását és bátran kiáltja oda az úri bi tangoknak: .Ágyú. gyilok, úri bitangság Nem fog a mi dús ereinken: Ha meghalunk, hát meghalunk S ha meghalunk, meghal itt minden. Ez az ország a mi országunk Itt most már a mi kezünk épít, Tobzódtatok, tobzcdtaiok. Éppen elég volt ezer évig " Tudja, hogy a proletariátus ítéln' fog s ettől az ítélettől Jvába rettegnek az urak, sorsukat nem kerülhetik el. Az el ső világháború előtti forrongásokban már bátran kiáltja: „Tiétek vagyok, mindegy most már, hogy nem kellek, vagy kellek-e“. Vérének vallja a prole tariátust és „szívét” küldi nékik, mert benne látja azt az erőt amely képes m n- den álmát valóra váltani. „Szívein küldöm, ez ó frigy-ládát, S kívánok harcos, jó napot. Véreim, ti dübörgő ezrek.”
