Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 10. szám - Szántó László: A dialektikus materializmusról
ges valóság s az ember és tudata másod lagos. A világ önmagáb an és önmagától létezik, s az ember tudatában tükröződik érzetek, képzetek, fogalmak, ítéletek, törvények, stb., formájában. Ezeken a szubjektív ideálistákon kiviül vannak u. n. objektív idealisták is. Ezek azt állítják, hogy a világ nem az egyéni tudatnak az alkotása, nem az egyén álma, hanem egy »világszellemé«, az »abszolút eszméé«. Ez a »világszellem« nem egyéb, mint a bibliai isten raffinál'taJbb kiadása, az »abszolút eszme« ugyancsak a bibliai »Igé«_é. Az objektív idealisták szerint »kezdetben volt a világszellem, az abszo lút eszme“ s ez alakult át természetté, anyaggá s az emberi tudatban ismét ön magához tér vissza, de magasabb fokon. Eszerint minden létezőnek szellem, idea az alapja és lényege. A világ tulajdon képpen testet öltött, megtestesült »világ, szellem« abszolút eszmei »öntudat«. Ezzel az objektív idealizmussal ellen tétben, mélynek legkiválóbb képviselői a történelemben Plátó és Hegel voltak, a materializmus azt tanítja, hogy az oibjek- tíven létező világ lényege anyag, matéria. A világ a maga sokoldalúságával éa._ kü lönbözőségével nem egyéb, mint aaMNfe mozgásban lévő anyag külön, böző formáinak egysége. S az a tény, hogy ez az anyagi világ fejlődik, az ala csonyabb rendűtől a magasabb rendű felé halad, nem holmi kiagyalt misztikus »vi lágszellem« müve, hanem az anyag belső törvényszerűségeinek természetes követ kezménye. Persze az anyag fogalmát meg kell tisz títanunk mindattól az eszmei piszoktól, amivel a metafizikus és az idealista gon dolkozás behordta. A metafizikus és idea lista gondolkodás az anyagot tehetetlen nek, állónak, élettelennek, holtnak fogta fel, amelyet csak rajta kívül álló és reá kívülről ható »erő« tud mozgásba hozni, élővé tenni, stb. Az erőt, mint az anyag metafizikus ellentétét, az idealista gon dolkozás mindenkor természetfeletti lé- nyegtivé igyekett misztifikálni, hogy üy. módton az erő magasabbrendüségének lát szatát az anyag fölött előidézze. A dialektikus materialista módszerrel dolgozó tudomány leválasztja az anyag fogalmáról az eszmei iszapot, amivel év századokon keresztül behordta a meta fizikus és idiealista gondolkodás és olyan nak mutatja be a gondolkodásban, mint amilyen a valóságban. Sem el nem vesz, sem hozzá nem ad semmit. S a valóság, bán az anyag nem holt, nem tehetetlen s nincs ráutalva semminemű rajta kívül éá felette álló megdsmerhetetlen erőre. Az anyag önmagában hordja fejlődésének kényszeréit, szükségszerűségét, törvény szerűségét. H:szen az anyag létezésének a formája a mozgás és fejlődés. A dialek tikus materializmus és a tudomány sze rint az anyagnak önmozgása van. Belső e’lentmondásai következtében, önmozgása következtében fejlődik az anyag úgy, amint azt az előzőkben ismertettük s ál landóan új és magasabtorendü formájúvá és tartalmúvá, minőségűvé és mennyisé, güvé válik. Az ilyen dialektika útján lett a »holt« anyagból élő, az »érzéketlenből« érző, majd gondolkodó anyag, tudatlanból öntudattal bíró anyag. Nincs abban semmi csoda, hogy a szellem a rendkívül fejlett anyag terméke. Nem kell ahhoz, hogy az anyag gondolkodjék, semmiféle isteni erő, mégcsak lidérc vagy manó ereje sem. Csupán dialektikus materialista módon kell az anyagot értelmezni, akkor látjuk, hogy igaza van Engelsnek, amikor azt tanítja, hogy: »Az anyagi érzékeinkkel észlelhető vi lág, amelybe mi is tartozunk, az egyetlen valóság . .. tudatunk és gondol kodásunk bármennyire érzékfelettinek tűnik is fel, az agynak, ennek az anyagi, testi szerv nek a termékei. Az anyag nem terméke a szellemnek, hanem a szellem az anyag legmagasabbrendü terméke.« A szellem, a gondolat tehát az igen magasan fejlett anyagnak a belső tulaj donsága, amely elválaszthatatlan az anyagtól s nélkülié nem létezik és nem lé tezhetik. A »világkép« .pedig annak a ké pe, — tanítja Lenin, — hogyan mozog az anyag és hogyan gondolkodik az anyag. Mivel a világ és az emberi tudat között materialista viszony van, ami azt jelenti, hogy a természet, a lét, az anyagi világ az elsődleges és a tudat és gondolkodás a másodlagos, a leszármazott valóság, eb ből azután az következik, hogy a társa dalom anyagi léte, a társadalmi ember anyagi tevékenysége ugyancsak elsődle ges, szellemi tevékenysége pedig le szár maztatott, másodlagos. A társadalom anyagi éleite objektíven az ember tudatá tól függetlenül létezik, szellemi élete pe dig ennek az objektív valóságnak többé- kevlésbbé hti vagy fSMHBt tükörképe. A társadalom szellemi életéinek a forrása, politikai, jogi erkölcsi tudományos, mű vészi nézetei, elméletei és intézményeinek a talaja a társadalom anyagi életében van. Ezért nem ezekből a nézetekből sza bad kiindulni és magyarázni akarni a kü lönböző társadalmak anyagi életét, ha nem fordítva: a társadalom anyagi életé nek körülményeiből kiindulva érthetjük meg' a szellemi életet is. A társadalom anyagi és szellemi életének összefüggését Marx így jellemzi: »Nem az embernek a tudata az, ami lé tünket, hanem megfordítva, társadalmi létünk az, ami tudatunkat meghatározza.« Amíg a munkásosztály nem ismerte ezt az igazságot, addig ki vollt szolgáltatva a különféle utópistáknak: anarchistáknak, saint-simon:stáknak, owenistáknak és ha sonlóknak, akik azzal biztatták, hogy az »ő elveik« az »ö emberi észhez szabott társadalmi rendszereik«, a »nagy emberek belátása és példáadása« fogja megvalósí tani a szocializmust. S amíg az utópisták ra hallgatott és ment utánuk, addig déli báb Után ment a munkásság. Viszont,
