Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
Ki tehet róla, hogy a rántás a kelte, térnél egy kicsit jobban sikerült s az öreg Csete belétántotrodik. — Te, nyughasa itt nekem, — mordul egy mérgeset s oly vastag ránc fut a sze me közé, mintha szénnel húzták volna oda. — Nem nyugszom, — mordul Pista is. Hiába« nem tagadhatja meg a természe téit ö is Osete. Az apja fia. — Addig nem nyugszom, míg a darát Vissza nem viszi. Amit eddig eühondott, azt meg mind levonom. A munkaegység ből! — Le-e? — Le én. A taggyűlés e&Jtt! — Híjj, azt a... — borítja vérbe öreg Csete számét a harag. — Engem akarsz te ráncdgálni? Mások előtt meggyalázmi ? ifjú Osete nem felel, az öreg se szél többet Lábukat megvetik, némán, inuk szakadtáig tusakodnak a zsákért Csak hörgő billegésük hallak. Az üreg egy darabig csak bírja, bár a képe előbb veresbe, aztán hiába borul. Végiül ás a tüdeje hagyja cserben. Nem kap levegőt, tátog, mint a szárazra vetett hal. Elfehéredett újjai közül kiszakad a zsák. Pista a hátára kapja, szó nélkül a ta. ikarmányraktár felé tart vete. Az öireg haláliaváltan utána kiált: — Megállj! Pista rá sem hederít Még egy-két ug rás és ott van az ajtónál Ami most következik azt nem öreg Cse te István teszi. A düh, a tehetetlen mé reg lendíti markában a nehéz nagyfejü ólmosbotoL Zúg-búg a bőit, fütyülve ha sítja a levegőt és úgy találja vaksze. men Pistát, hogy betéreccsen a kopo nyája. — Jaj! Csak ennyit hall öreg Osete István, azt is látja még, hogy fia úgy omlik a föld re, mintha megolvadt volna a gerince, d|5 többet aztán se nem hall, se nem lát. Si keten, vakon fut csak fut a kertek alja felé, mintha sortüz dördülését várná min déin pillanatban a háta megetit. IV. Az erdők álján, csenevész fenyőfák ár nyékában ütött-kopott vendéglő. Valaha, virágkorában úgy hívták, hogy „autócsár. da“. Ebből az időből csak az előkelő cég tábla, meg asz udvar végében a deszkapal lós kuglipálya maradt hírmondónak, üde tart, itt vél írt taláni dühére és sérelmé re Csete István. Se nem köszön, se nem szól, levágja magát az üveges veranda sarkába s csak néz maga elé, mint a megháborodo tt. Sós „úr“ a „tulaj“ (vadászó urak haj dani hitelezője és ivócimborája) nem hisz a szemének. Mióta megnyílt a községben a szövetkezeti vendéglő, helybeli csak né hanapján téved be hozzá. Egy két hason szőrű „úr“, vásárra igyekvő félkézkalmáx, no meg futballisták, akik körmérkőzésről jövet be-betémek egy parti kuglira. S most nicsak, Csete, a csupán hírből ismert öreg Csete van itt — Parancsol? — áll meg diszkréten az asztalnál s közben derékban egy gondo latnyit előrehajol. Csete fölnéz, de mintha részeg, mély álamból ébredne. Jóformán csak most ve szi észre, hol is van, hová hozta dühe? (Tetötődrt^Spög véjgigmx^á a (kocfsfenárost Sorraveszi a fakózöld /vadászzekét, a bör- reh toldott sonkanadrágot, a koszrágta tórgerli-csizmát, végül is a vendéglős ar cán állapodik meg a tekintete. Hatalmas horgas orrt lát, üveges, kidülledő, szinte piliáttan vórcseszesrnieket, lompos, szőke bajszát, melyet az orrlyukak irányában iucskos-bajmára szennyezett a nikotin. — Parancsol? — ismétli meg kissé tü relmetlenül a kérdést Sós „úr“, mert nincs ínyére az oktalan és kényelmetlen vizsgálódás. — Bort! — véág az asztalra öreg Cse te s csak akkor kezdi a zsebét tapogat ni, mikor a parancs már elcsattant. — Izé,.. Sós úr, — áll meg a szíve fö lött, belső zsebe táján a tenyere, — hi tel van-e? Mert nem ide készültem... Otthon hagytam a bugyeHárisomat. Egy szempillantás nem sok, de annyi se kell a vendéglősnek hogy hangot és magatartást változtasson. A falra pil lant, ahol öMömnyi betűkkel ott áll az írás: Hitel nincs? Ne Is kérj! — nyelve azonban meglódul és nagysebesen peregni kezd. Locsog, fecseg, élvezi, hogy megint „valaki”. Hogy a kényétől-kedvétöl függ ennek a vén bornemisszának a kiszolgá lása. — Hogyne, kérem, hogyne, — hadarja — Az ilyen kitüntetett országoshírü ... izé... embernek ne tenne? Tartom sze rencsémnek. Én maszek vagyok, magán- szektor, de a szívem a régi. Meg a borom is, — hajol 'közelebb most már bizalmas kodva — Olyan borom van, Csete bácsi, de olyan, hogy ahhoz képest csak lőre meg pancs a mostani bor. Mennyit pa rancsoi? Egy litert vagy egy hektót? Mert azt is kihozom. Osete már unja a hencegő hadarást s alapjában véve magától is, meg a kocsmá- rostól is undorodik, aki íme, a rongy bo ra jogán itt komáízik vele. — Annyit hozzon, — csattan gőggel a hangja, — hogy ezt az egy ujjamat ötnek lássam! — Kérem, — huny ászkodik meg a kocs- máros. A fölmerülő bütykös hüvelykujjára néz s mint a lehurrogott cigányprímás, aki megfeledkezett magáról és visszate gezte a nagyságos urat, vállát vonogatva, csak magában szidva a tjsitves kanászát, a pincébe botorkál.
