Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
A verandára mély visszhamgos csend te lepszik. A sarokban» házikónyi fakalická- jában váratlanul fölibúg, forró tarokhan. gon krugatnd kezd egy gerlemadár. Cse tét szivenüti a panasz»®, párját keresd madárfoang. Maga elé Ibámiul, fátyol fut ja be a szemét s alig mozgó szájjal in-, kább csak gondolja miint susogja: — Hát ide, ide jutottam... Te juttat tál ide, tje vagy az oka, Pista... S a különös csak az, hogy nem a fiát, maga-magát sajnálja. Amit a Pista ka pott, aiz az övé. A makacsságának, az engedetlenségének köszönje. Minek vaca kolt avval a büdös zsákkal? Minek mér gesítette föl? Hogy Pistát rosszad is találhatta a bot, hegy a koponyája is beszakadhatott, az zal még csak nem is gondol Csete István. Mert ha kéziből kapta volna, akkor az más. De így, messziről... Más itt a baj, — s erre a gondolatra a falba tudná ver ni Csete István a fejét. — Az, hogy a Pista fisában az elnököt érte a támadás. A saját elnöke fejét zúzta be az ólmos- bofctal az érdemrendes Csete István. — A taggyűlés! Mi lesz, ha taggyűlés elé kerül az eset, mert egész biztos, hogy odakerül! Üveg koppan, régimódi, pohos üveg, aztán egy háromdiecis forma, vastagfalú pohár, mely akkor se törik össze, ha duhaj legények a faihoz vágják. Csete utánakap, tölt s a poharat egymás után kétszer is fenékig hajtja. Zsibbadás fogja el, jóleső, nyugtató zsib badás s ami vele jár: a borhoz nem szo kott emberek könnyű, szivárványos fele lőtlensége. Hát aztán? — kanyarodik vissza a taggyűléshez. — Mit tehetnek velem ? Semmit! Elvégre nekem volt igazam. Ne kem hát, — vidámodik meg végkép, — mert ami jár, az jár. Mit csinálna a „Pe tőfi“, miből pénzelne, ha nem nevelnék esztendőiben kétszer is negyven-ötven sül dőt? S hozzá nem akármilyet! Faj süldőt! Nézd csak, nézd... Még, hogy a dara nincs benn az egységkönyvben. Azzal meg ki törődik? Az sincs benn, hogy fialáskor hetek szám odakünn éccakázzék az ember. Pedig én azt osmálöm, De azt ám! Az én kezem alatt még egy malacot se nyomott agyon az a bőszme édesanyja... Sós úr Hé! Még egy üveggel! V. Az árnyék, a verandát befutó vadszölő finomrajzú, lehellet-könnyü árnyéka meg csúszik a falon. Negyedóra még és vége a napnak. —- En. fizetek! Mindenkinek én fizetek! Sós út! A jó Istenét magának! Idehall gasson! Van nekem pénzem! Ezerötszáz forintot kaptam én! Hadd fogyjon! Hadd igyék, aki szomjas! Csete már ingujjban ül. Üvegekkel bás tyázta magát körül. Ügy gögöl, úgy ban- dabandázik, mintha kupecektől tanulta vol na. Tábora is van. Néhány lézengő, po- tyalesó, ak2k a hetedik határban is meg szokták érezni, ha valakinek sétálni megy az esze. fí mncsak! Ki húzódott amoda, a másik sarokba! Ki súg össze a masze kossal, ki mutogat minduntalan a gyalá zatba süllyedt Csete István felé? Ki más, mint az „egységharácsoló“ Gerse Imre. Megvárja, míg telehozzák a poharát, iszik egyet, azután kényelmesen, éppen csak csosszantva a lábát, odaáll Csete István élé. — No, Istók bácsi, hát kinek lett igaza? Kár volt utánam dobni azt a botot, háj já Magát is csúffá tette a fia... De ma ga is a fiát. He-he-he. Akkora búbja nőtt a fején, mint egy galamtotojás. Most már nem bánom, akár kezet is foghatunk. Gilt? Ki ez a füstösképü, vigyorgó pofa, aki nek csak a foga meg a szemefehérje vi lágít? Mit akar avval a lapátforma te nyerével? Mért állja el a világosságot ? így kezdődik Csete István eszmélése. Megrázza magát, mintha örvény mélyéről bukkant volna föl, a szemét is véresre dörzsöli s csak lassan a viszfcang verö- désével érnek el tudatában a szavak: Gor- se Imre kötekedő, cinkosi egyességet kí náló szavai. — Igazság ? Miféle igazságról ma kog itt ez a csaló? Csete István az 'asztal szélébe mar kol. Akkorát szorít rajta, hogy a deszka nagyot pattanva meghasad, — Mars! Mars innét! — ordítja. — Ku tyának köll a te kezed! Csaló! — Csaló? Ki a csaló? Még maga be szél? Maga jártatja a száját? Vén tolvaj! Vén daraünpó! Üveg durran, asztal borul, pár pillana, tig iszonyú robaj, porverő kavarodás, az tán Csete István átül egy másik asztal hoz és iivegvágta kezét nyálazgafcva azt veti oda a se holt se eleven kocsináros- nak: — írja a többihez. Ide meg ne enged jen senkiit. Hol van már az éíső poharak derűje, a feketét is fehérnek hazudozó hetykesé ge? — Nincs máskép, — mondja ki a dön tést Csete, — vagy a fiammal, vagy az ilyen Gerse-féle csalókkal keli egy hiten lennem. S mikor kimondta, az időt is megállni érzi: — Hisz akkor... Még elgondolni is iszonyú, amivel ez a „hisz akkor*’ jár. A dara, a taggyűlés, a fián ejtett seb, az érdemrend, a kormány- adta medália meggyalázása m nd-mind ott tolong ,ott dörömböl Csete István el borult homloka mögött s csak most hasit
