Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
az irodában ifjú Csete István, gondolatai. Mióta az este elmondta első észrevéte leit, s egyeseket nem csúfságképen, hanem a példa kedvéért fölemlített, azon töpreng-, hiogy jól tettee amit tett? Azt mondjak, a kovács, Gerse Imre, már hajnaloisan 0® állami gazdasághoz gyalogolt át, ott aján lotta dől szolgálatait. A bognár felesége pedig, aki szákajtószám hordja a szövet., kezetből a forgácsot, ml3g a paradicsom- karónak való deszkavtéget, dúLfűl, a szom szédságot járja, amiért a taggyűlésen öt is szóbaihozta, hát boitosispániniak, lle-ketlen hajcsárnak becsaniérli. Az asszonyok hall gatnak rá, bólogatnak neki, mert íme, ha marosan itt a második kapálás ideje s ha ifjú Gaete István új rendje életbe lép, hát nekik is munkába kell állniok. Még jó, hogy a teljes tagság mégse egé szen így vélekedik. Az öreg Csete pél dáiul aizt mondta az este: — Nem azért mondom, mert az én fiam, de jól beszél a gyerek. Magunkban köll keressük a hibát, nem az időjárásban meg a balszerencsében. Ta/valy is csak kétszer kapáltunk, pedig négyszer, meg ötször is elkelt volna. Több munka, több termés! Kevesebb pazarlás, kevesebb adó®, ság! így köll érteim eznünk a Pista beszé dét, emberek! — Hiszen, ha mindenki olyan lennie mint az apám! — sóhajt egy nagyot ifjú Cse te István. Aztán mint a villám, szalad át rajta ia fölismerés: puszta beszéd helyett az apjára, nfeg az apjához hasonló jó érzés ü tagokra kell támaszkodni. Velük együtt kell bevezetni az új rendet, a (szö vetkezet igazi rendjét! S már ’ugrik is, hogy az elgondolás ban kóját a tettek aprópénzére váltsa. IH. ! Eközben öreg Csete István magymiehezen megnyugszik. Fúj még egyet-kettőt, az erre.arráját emlegeti némely tékozlónak, egységtharácstolómak, aztán a harangszóra a ‘kisebbik fiú után kezd kiabálná: — Kari, te! Kari! A Kari gyereke a fialtató árnyékából kerül elő. Nem az a formás, kecses még, mint a Pista. Abban a korban van, ami kor a fértfigyerek nem tudja mit csináljon a hirtelen-növő tagjaival. De különben ügyes, jó felfogásai, öreg Csete István úgy számítja, hogy idővel Kari örökli majd meg az eHető-kamászi hivatalát. — Kari te — azt mondja neki, — itt legyen a félszemed, míg jövök. Kari csak bólint, mert mindennap így szokták ők ketten. Előbb az öreg néz ha za, megmelegíti, amit a szomszédasszony a sütőbe készített, aztán váltják egymást. Csete Istvánná! az a (törvény, «hogy ami biztos, az biztos. A disznók mellett min dig kell lenni valakinek! Miután a váltás így végbement, öreg Csete István hóna alá fogja a botját s ahol csak lehet, az árnyékba húzódva, az iroda felé 'tart. — Szólok már, ennek a Pistának, — dörmögi. — Enni is elfelejtene, ha az em ber nem figyelmeztetné. Jobbra a takarmányraktár marad él. Ajtaja félig behajtva. Az öreg gépies moz- d/uilattial todlanyul, s egy megcsavart nya lná jsutazsákot húz ki a hasadékon. Meglő, bálja, a vállára dobja s a legnagyobb nyu galommal tovább lép. Az épület sarkán csaknem összeütkö zik a nagyobbik fiával. — Hopla, — azt mondja, — hopla! El ne gázold fiam az édiesapádát. S oly szeretettel, oly gyönyörködve néz föl a fiára, mintha minden álmát, öreg sávé minden vágyakozását benne látná megtestesülni. Pista elmosolyodik s már éppen mon daná, hogy magáért jövök édesapám, mi kor a esavart-nyakú jutazisákon akad meg a sízame. — Adja csak ida, — nyúl utána, — vi szem én, ne fárassza magát. — Viszed a csudát! — szabadkozik az öreg. — Nem nehéz ez. Össze-vissza ha tíz kiia. Egy kis árpadara a düsémáink nak.- A disznainknak ? Ifjú Csete István azt hiszi nem jól hall. Az apja, az ö tisztességes, becsületes, ér demrenddel kitüntetett édesapja épúgy rá- jáma a közösre, a szövetkezet vagyonára, mint a rövidlátók, a kevéshbé üntudatoj sak? Csete István azonban, csak nevetgél. Véletlenül se fordulna meg a fejében, mért van a nagyobbik fíla annyira megrökö nyödve. — A disznainknak, hát — magyarázza. — Minden harmadik nap viszek nekik vagy tíz kilát. Hadd falják, hadd! gyara podjanak. Ifjú Csete hirtelen fejszámolást végez. Minden harmadik nap tíz kilói az annyi mint... Szóval évente tizenkét .tizenhá rom mázsa, ha nem több. — Édesapám! — Máit föl iszonyodva. — Hiszen maga mázsaiszám károsítja a szövetkezetét! — Károssá tóm ? Én? — tátja el száját az öreg. — Eh, bolondokat beszélsz te fiam, — hessentá tova még a gondolatot is. — Már hogyan károsítanám ? Jár ez nekem. Szerzett jussom ez nekem. Senki se vonta kétségbe soha. — Elég rosszul tette, — komonotíik el egyrk jobban a saját apjában csalódott elnök. — Vigye csak szépen vissza. Ilyen jussról nem tud a munkaegységkönyv. — Visszavinni? Ezt? — makaosolja meg miagát hirtelen az öreg — Azt hát nem! Majd bolond leszek visszavinni! Oszt egy általán műinek nézel te engem? Tolvajnak? HarácSolónak ? Zsebem-tömö Gerse Im rének ? A meg’szomiorodatt ifjú Csete nem. szól erre semmit, de annál határozottabb moz dulattal a zsák nyaka után nyúl. Meg markolja, ránt egyelt rajta.
