Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
valószínű a könyvektől, a tudománytól van. Mert könyveit az ifjú Csete annyit ol vasott, hagy a tréfa szerint most már csak az apróhetüsöket bújja. A nagybe tűsből ugyanis kevesebb férne abba a sokat tanult, sokat olvasott fejbe. De mellőzzük a tréfát. Az afpja szava szerint is, meg a valóságban is, világóletében komoly, magánakvaló fiú volt Csete Ist ván. Az esze mint a tűz, szorgalmas, szívós, figyelme lankadatlan. Az üreg, az óta nyugalomba vonult iskolaigazgató, nem győzött ámulni és örvendezni, mikor egy ízben (éppen földrajz óra volt) a Pista fiú ott mindjárt az iskola- teremben szóiról szóra felmondta neki, amit az imént magyarázott. Ettől fog va könyveket adott neki, ojtani, sze mezni tanítgatta, a világ meg a csillagok titkait magyarázta neki és mikor Pista a hatodik osztály végén mindenből tiszta kitűnőbe felelt, az öreg igazgató azt mondta az iskolaszék elnökének .vagyis Köböl Jácint esperes plébánosnak: — Esperes uram, kár lenne, ba ez a gyerek itt kanász maradna, mint az ap. ja. Többet tud mint az én fiam, pedig az sem utolsó tanuló a gimnáziumban. — Hát aztán, — vonta meg a vállát az esperes úr. — Majd elfelejti. Hacsak - s itt összeszűkült a szemenyiilása — nincs kedve pappá lenni. Nem. A Pista fiúnak nem' volt kedve a papsághoz. Azt mondta az esperes úr nak mikor az fennhangon is megismétel te a kérdést: — Nagyságos ögpörös úr, nem köll ne kem a papság. Se inni, se kártyázni nem szeretek én. — Ostoba paraszt! — kelt ki erre a képéből a duplafejü, hullámzó tokájú Kö böl Jácint, mert ami igaz, az igaz: a misézés mellett élete főfoglalkozása a ta rokkozás, meg az iddogálás volt Vagy is a Pista fiú fején találta a szöget, mi kor az italt meg a kártyát emlegette. Mi öröme marad az olyan szegény, ág ról szakadt cselédgyermeknek, aki bele kóstolni belekóstolt ugyan a tudományok ba, de az ismétlő iskola után a meséken meg az öregek harctéri történetein kívül nem akad egyéb szellemi tápláléka? Nem sók. Hordja az apja levetett göncét, a csizmáit is megörökli idővel. Csúfolják is miatta, mert a csizma akkora, hogy hár mat is kell vele lépni, mirte a kecsegeorrú, szalmával kitömött lábbeli nagynehezen beindul. Ha néha újság kerül a kezébe, pár gyűrött elmosódott oldal, melybe sza lonnát vagy kücsikisnőcsöt csomagoltak, előbb körül kell nézni neki, hogy tiszta-e a levegő, mert pofon vagy hátbavágás a fizetsége, ha a béresgazőa, vagy a praxi újságolvasáson éri. S akkor megrendül a föld, a legénnyé érés küszöbén sarkából fordul ki a világ. A Pista fiú azt veszi észre, hogy a kerí tésekre, házakfalára a „Föld”! „Kenyér”! „Szabadság-“! hármas jelszavát pingálja, kultúr gárdát -szervez a fiatalokból mivel olyan az írása mint a gyöngy, a föld- igénylő bizottsg paksamétáit töltögeti és mire utánagondolna, hogy hogyan is tör tént mindez, olyan egyenes előtte az ú:. mint a mesebeli k’.skondásá, aki keresztül vágta magát a kásahegy|3n. Előbb csak a falut látja, aztán a megyét, végül az or szágot A régen tanult félng-meddig elfe lejtett folyók, hegyeik, városok nevei piros betűkkel lobognak föl, hogy aztán kunié, remciákra, nagygyűlésekre járva, puszta névből kézzelfogható valósággá legyenek Pista előtt Látóhatára egyre tágul. A sza- badság szele repíti tudása és képzelete vi torláit Már az ország is kicsi neki. Hol Párizsban, hol Moszkvában, hol meg a Csendes-óceán partjain jár, ha mohó má sodik fiatalságát élő apjának az újságot felolvassa. S a faluból mégse mozdul. Azt mondja az öreg tanítónak, aki helyben maradása ■miatt kérdőre vonja: — Mindegy az tanító úr akár Pestjen, akár itt nálunk: örök földön áll helyt az ember. Az a fö csak, hogy helyt álljon. Sokan elmentek innét sok jó érzésű, jó akaratú fiatal. Ügy gondolom, ha itt ma radok nagyobb hasznomat látja a község is meg a haza is, mintha útnak erednék. S a szó, hogy haza, oly tisztán, oly ma gától értetődő természetességgel röppen to va a szájról, hogy az öreg tanító meg- ilietödve köszön el tőle. De nemcsak a tanító, más is kérdőre vonja gyerekesnek tetsző makacssága miatt. Csillag Sándor ez, a járási párt titkár. Ifjú Csete István azonban nem jön za varba. Könyveit, jegyzeteit mutatja, a „Petőfi“ ügyeit hozza szóba, a zajvart, me lyet az olyannnyira szükséges jsakérte- lern hiánya okoz. Csillag; Sámdotr figyel, jegyez, egy-egy kérdést szúr közbe s már a beszélgetés derekán tudja, hogy kincset talált. Olyan fiatalt, aki tudvatudatlanuil, a felszabadulás elisö pillanatától fogva a „Pe tőfi“ vezetésére készült. Pár hét azonban eltelik, míg föliteszö ne ki a kérdést: — Hát a tsz-elnökképaőne elmenneLe, Csste elvtára? — Eü, ha aztán ide jöhetnék vissza. Most hát itt van. Arra készül, hogy egy- esztendös, kemény szorgalmát és ember ségét próbára tevő munkáját övéi javára gyümölcsöztesse. A szándéktól a tettig azonban hosszú az út, különösen akkor, ha az elődök a tagság jórészét elkapatták: tessék-lássék munkára, valósággal süitgaiamb-várásra szoktatták. Aztán it van a szövetkezet vagyona is. Különös dolog, — akinek ide je van rá hosszan tűnődhet fölöttte, — de egyesek a belépéskor mintha szántszán dékkal felejtenék el az ilyen fogalmakat: takarékosság, a tulajdon megbecsülése, a holnapért érzett aggodalom! Nagyot komdul a vasárnapi harang. Ga lambok seregét rfchbenti föL Ügy cikáz nak, úgy feühősanefc az udvar fölött, mint
