Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 9. szám - Urbán Ernő: Csete István igazsága
talsága? Mint a mesebeli király fiáé! Hát hogyne! Alig huszonnégy esztendős, tán tíz napja, hogy az elnökképzőről vissza jött és máris az 1100 holdas ,tPetőfi‘’-tsz elnökének választották. S hozzá nem al cár hogyan: egyhangúlag! Nagy szó az ilyes mi: a százharminc családfő bizalmának maradéktalan megnyilvánulása! Mikor a taggyűlésen magasba lendül tek a kezek és a járási kiküldött a Pista íiú elnökségét (egyhangúnak hirdette ki, az öreg Csebe olyan boldognak és büsz kének érezte magát, mint még soha. Pedig az utolsó két esztendő alatt két-három íz ben is nem kis boldogságban volt része. Először is a járás vándorzászlaját nyer te el, mint messsze vidéken híres eHetö- kanász, aztán az egyik kandisznaja, a Berci első lett a megyei mezőgazdasági kiállításon végül a télen az a megtisz teltetés étrte, hogy Pesten, az Országház- ban mellére tűzték a munkaéndemnendet. Pénz is járt az érdemrend mellé, vala mi 1500 forint s nem sokkal később üdü lés, egy földi paradicsomnak is beillő sza natóriumba. Most meg a Pista fiú, az ő Pista fiának az elnöksége! Hát ne legyen büszke, ne érezze magát vénen is fiatal nak az ember, mikor ilyen szívet (mele gítő örömök egymásután érik? Nem is lenne itt baj, túró meg tejfel lenne itt az élet, ha az adósság, a , .Pető fi'' tavalyról maradt adóssága nem nyom ná Csete István lelkiismeretét. Nem mint ha ö csinálta volna, szó se róla, az elnök ise a Pista fiú volt, mikor fölgyülemlett, csakhát mégis... Hogy is mondta a gyerek, alig egy hét tel azután, hogy az elnökséget átvette? Vagy szövetkezetes ember az ember, vagy se! A becsülethez az is hozzátartozik elv. társak, hogy amit kaptunk, azt megbe csüljük. Ne pazaroljuk, ne tékozoljuk s mihelyt csak Dfhetséges, visszafizessük! így mondta, valahogy Csete István s bár az elnökségben jószerint meg se me legedett még, mindjárt fölsorolt néhány olyan tagot, akinek lyukas a marka s azokról se feledkezett meg, akik a va gyont, a szövetkezet vagyonát Csáki szal májának nézik. így van példának okáért a kovács, Ger. se Imre tagtárs. Jó munkás, príma mun kás, a géjpészséget is kitanulta, az órákat iss ö szokta reparálni s mégis mit csinál? Még kimondani is iszonyú: csal, a kö zösség bőrére sepkulál. — A fenébe is! — akadl fönn a tűnő désben (mert tolsz ő tűnődik így) Cse te István. — Hát nem otlt jön az ördög ahol emlegetik ? S csakugyan! A mezők felől Gerse Im re közeleg s úgy el van gondolkodva, hogy a botorkáló lábát is majdnem ősz- szecseréli. Egyébként vasárnap délelőtt van. Ke gyetlenül tűz a Tnájussvégi nap. Annyira tűz, hogy a hőség megsürüsodik és sza pora rezgésbe fog a fialtató csattanó-piros tetején. A „Petőfi“ udvarát, jobban mond va az udvar farkát patak szeli át. Tere bélyes, feketelombú szilfák nőnek a part ján. Ide húzódott a hőség elöl Csete Ist. ván, idehozta a süldőket is hüsölni, le- vegozni. Gerse Imre jon-jön a mezők felöl. Lép tei már a patak hídján dobognak s tán észre se venné a fák alatt beverésző Csetét, ha az öreg rá nem kiabálna: — Hé, te mátyásmadár! — évödik. — Be hosszúra nőtt éocaka az orrod,! Gsrse megáll, ocsúdik, arcát elfutja a méreg pirosra. Aztán, hogy csak az öre get látja az árnyékban heverészni, mérge bosszúsággá szelídül. — Jobb lesz, toa fölhagy a macerálással, — mondja. — Nem elég hogy a fia be- lémmart, csúffá tett az este? — Miért, talán nem volt igaza neki? Nem! — szorítja ökölbe roppant markát a tuskóforma, tömzsi kis ko vács. Feje megint telemegy vérrel, szu szog, nyeli a mérgét, de a végén mé gis csak kifakad. Akkorát vág a híd korlátjára, hogy a pudvas fából felhöz- ve száll a por. Hogy lett volna igaza neki? — ki áltja. — Én elvégzem a dolgom. Időre végzem eL Patkotok, vasaitok, a színszá mot is mind rendben tartom. Akkor meg mit akar? Mi köze hozzá, mit hogyan csinálok?! Erre már az öreg is méregbe jön. — Az, hogy aefteisz a siruvassal, üz letelsz! Vadonat újat kapsz mért adod el? Mért veszel helyette avíttat? Oszt ha már avíttból dolgozol, hogy mersz érte fölszámolná dupla munkaegységet ? — Mert jár! Ment a könyvben is úgy áll! — Csak áll-na, — nyomja meg a szót Csete István, — ha avíttból muszájna termi a dolgot... Tudod mi vagy? Csa ló! Egy ségharácsoló! — A maga vén fejte, az a harácsoló! — köpködi, tüsszögi dühét a kovács. Sze me kerekre tágul, lángot vet, a háta meg-1 görbül. Olyan most, mint valami óriási, ember formájú kandúr. — Tudja meg, — hátrál vissza, a ker tek alja felié, — én kovács vagyok! Gé- péezkorács! Már meg is van a helyem! Ott majd becsülnek! Nem mint a fia. Az a taknyos! Az a taoisznyászájú! Az a... Nem mondhatja tovább, mert az öreg meghúzogatja félelmetes ólmosbotját, me lyet még a régi időkből őriz. A bot fü tyülve repül ki s úgy puffant ja hátba a gyaMzkodót, hogy az csak csuklani tud. — Disznó! A fiamat bántod? n. A „fiam“, vagyis ifjú Csete István az irodában vasárnapéit. Derék tagbaszakadt fiatalember. Többet mutat a koránál. Ez
