Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 8. szám - André Stil: Esik az eső / Sztálin díjas írók
— Fáj? Nagyon fáj? A fiú büszkén vállat von: — Egész nagy sebem van, égési seb, tudod... A kislány újjhegyével megfogja a fiú csuklóját, 'hogy lássa. — Ez a nagy tü, itt ni, ez bele van szúrva egészen a bőrödbe? A kisfiú erre már hazudik, kidüllesz- tett mellel: — Be az, fáj is, képzelheted!... És ha te nem akarod a kezemet megfogni, ak kor ezzel kell 'belemásznom a vízbe és akkor még jobban fog fájni és te leszel a hibás ... Ezt akarod? A kislány tétován nézi a fiú bepótyált kezét, úgy nézi, hogy ráncos lesz a kis orra: — Én nem akarok hozzányúlni, nem én! — Hát jó... Ügy tesz, mintha be akarná meríteni bekötött kezét a vízbe. *— Rossz vagy! Pedig nem is rossz. Amint látja, hogy a kislánynak sírásra áll - a szája, fölkel: — Majd kihalászom a iábommal. eredj ... Mezítlábán ormótlan bocskor van, a bocskor bőre úgy kiszáradt már, mint a fa. Ki is dörzsölte a bakája fölött, mint ha eleven vörös karkötőt hordana a lá bán. Belemártja lába hegyét a vízbe, ki- nyújtja, hogy elérje a hajóroncsot. — Nagyon hideg a víz. Bemegy a ci pőmbe. Annyi baj legyen. Csináljunk másvalamit. — Te, hogyha te nagy leszel, mi leszel, rakodó vagy tengerész? A fiú vállat von. — Én inkább orvos leszek. Tudod miért? Hogy az emberek ne haljanak meg. — De akiikre bomba esik, azok úgyis meghalnak. — Odanézz! Egy hidroplán. .. Erre hozza a víz. Az egyre duzzadó csatornavíz színén két keresztbe akadt gyufaszál érkezik. — Idenézz, ez lesz a tengeralattjárók kikötője! Kis lécet állít a víz színe fölé. Az áram lás átviszi alatta a gyufaszálakat. — Látod? A kislány nevet, tapsol. — Nézd már, hogy nő a víz! — Most van a dagály__ Igen elégedett, hogy így megmagya rázta. Egy nagy vízcsepp hull rá a hidroplán- ra, alighogy baj nélkül áthaladt a tenger alattjárók kikötőjén. Szét is esnek tőle a gyufaszálak. — Nézd, még itt bent is esik. — Az a baj, hogy itt nem fúj a szél. Akkor csinálhatnánk egy vitorláshajót, látod? — S teljes erőből ráfúj a gyufa szálakra. —Te, a piszkavassal kihalászhatjuk í Nézik a kályha mellett, hol lehet a piszkavas ? S mintha most ébrednének rá a való ságra ... — Nézd csak! Hisz minden víz bejön a házba! Mert nem elég, hogy a csatornavíz be folyik a barakklakások folyosójáról s el árasztja a konyhának berendezett sarkot, ott, ahol egy. odvas lyuk van a padlón. A mennyezet fekete deszkái közül is mindenünnen csepeg. Olyan nagy csep- pekben esik, ahogy a fákról szokott, zá por után. Mintha a sürün záporozó eső át hatolna az üvegen, úgy áztatja az ablak- párkányt, s rajta a pamutgombolyagot és azt a régi kenyérhéjat, amit anya oda dugott a sarokba, mielőtt elment hazulról. — Idenézz! Csurom víz minden! Az ablak mellett, magasan a falon nagy madárikalitka lóg, fölötte is egyre csak meggyül nagy szürke esöppekben a víz s hallátszik, ahogy lehull és koppan a kalitka fenekén, amely már valóságos vízesés. A kislány megkérdi: — Hát a nagy madarat mi lelte? A vízbe fulladt ? Se nem látni... se nem hallani... — Nincs már meg. Lehajtja a fejét és elpirul. — Hová lett? A kisfiú — még mindig lesütött szem mel — megpróbál elfojtani egy fájdalmas arcrándulást és könnyek szöknek a sze mébe, két erőtlen könnycsepp, mint két kis buborék, amelyek azonmód szétpat tannak. — Kínoztad? —- Eredj már! Hirtelen hátat fordít a kislánynak. Éppen előtte, az emyötlen lámpáról foly ni kezd egy kis vízsugár, miután csiga vonalban végigfutott a lámpazsinóron. A csatorna -vize hirtelen úgy megda gad, mintha a folyosón vizesdézsát borí tottak volna föl, s ugyanakkor mintha hullám verte volna, nekivágott a barakk nak egy szélroham. — Marié! — Mama! A két gyereket egyszerre fogta el a félelem. A válaszfalon keresztül hallják, amint elhallgat a padlón húzigált bútorok zaja. Égy asszony szalad be, csuromvizes ócska papucsban. Fekete, rongyos kötényt facsar két ökölre fogva, de úgy, mintha mosogatórongy volna, jóval maga elé
