Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 8. szám - André Stil: Esik az eső / Sztálin díjas írók
csurgatva ki a vizet belőle. Közben töröl- geti benne a kezét meg kivörösödött csuklóit, karja majdnem könyökéig mez telen, mert ócska pullóverének túlságosan rövid az újjá. A szeme nagy, olyan, ami lyet szeretnek a gyerekek s még ebben a hidegben is izzadtságcsöppek ülnek a szemöldökén. — Jaj istenem, hisz itt még nagyobb a baj, mint nálam! — Most egyszerre lett ilyen! Már összes tincsei homlokára hullnak. Egyik kezével sebtiben összefogja és hát raámítja a haját, ahogy egy marék föl det fölmarkol az ember. — Ti itt maradtok! Ráülteti a gyerekeket az asztalra, ahol nem esik nyakukba az eső. Visszaszalad a folyosóra. A fasorba megy. hogy lássa, mi történik... S már kiabál is: — Hó! León! Elment az esze magának! Hát maga küldi ránk ezt az áradatot? Egy fedetlenfejü vénember, meghajolva az esőben, egy taliga deszkájával és ron gyokkal bajlódik, hogy az ajtaja elöl el terelje az áradást, amelyik a város felső részeiből zúdul alá a fasoron, végig a ba rakklakások mellett. — Mit? Hogy még én küldöm rá tok?. .. — így dühösködik. — Álla re meg a hidegtől, arcán meg rövid haján patakzik a víz. — Fütyülök rád, érted? Azt szeretnéd talán, hogy odabent mind belefulladjunk ? — ahelyett, hogy te is nekilátnál! — Ó maga vén huncut! Hisz nekünk nincsen deszkánk! — Adok nektek egyet! Nesze, én már megcs'náltam! ... — Fölszedi a földiről a taligának egy másik lécdarabját> és sietve áthúzza maga után Marie-hoz. — Ő, ti asszonyok! Csak ne kiabálná tok mindig így a világba! Vigyázz, hú zódj hátrább... Tuszkolja az asszonyt. A lécet beveri a földbe az ajtó előtt. — Hallod-e, ott a kötényed, szedd le és nyomd bele a lyukba, az megállítja a vizet! Én még földet hányok az enyémre. Aztán visszajövök... Vén huncut! még mit nem, vén huncut!... A hidegtől összeverődnek a térdei. Vál la közé húzza a fejét, úgy szalad vissza a maga gátjához. A folyosón már csak keskeny csíkban folydogál a víz. Az egész város kiáltozá soktól hangos, ez tör át a vihar zajának függönyén. A tenger itt van nem messze, alig ötven méterre, a szemétdombok mö gött. Nem is záporok azok, amikkel a szél a város széleit veri, hanem egyenesen a tengerből támasztott vízfalak, hogy bele remegnek az odvas fából készült, alapo zás nélküli viskók. Innen is, onnan is hal- lik az ablaküvegek csörömpölése. Minden egyes vihar kész tragédia. Ennek az egye temes vizözönnek kellős közepén rendít hetetlen közönnyel áll az erődltménysze- rü víztorony, mint iszonyatos méretű ha tárkő a hullámverésben. Különben látni is alig lehet a szökö vízen át, mely moz gó falként felágaskodva hullámzik a szélroham csapásaitól. Mintha ez a víz torony szembeszegülne az egész Atlanti óceánnak, az egész Nyugatnak, s mögöt te, a part felőli oldalon bukfencezve jön le kerek tetejéről a víz, mint egy hatal mas kettémetszett üveghenger, aztán fe- leúton megtörik s elszáll, furcsán, mint a füst. Marié hazaszaladt. Most visszajön a szomszédjához, ahol a gyerekek — még mindig az asztal tetején — viháncoJnak, a különös eseményeken szórakozva. Ma rié nehéz dézsát cipel magával. — Gyertek, segítsetek! Mindkettőjüknek kezébe nyom egy-egy lábast. — Lássatok hozzá, íw ni! Először is kLmeregetik a konyha sarká ból a víztócsát. Odakintröl, a folyosóajtó mellől, behal- Hk az öreg lapátolása, aki visszajött, hogy rendbehozza a gátat. Amikor a dézsa már megtelt, Marié kikiált: — Léon! Segítség kéne! — De sokat tudod nyaggatni az em bert! — mondja Léon, de segíteni segít. Marie-val együtt felemelik a nehéz dé zsát a gátra, amint át kell kapaszkod- niok. Záportól verten, imbolyogva men nek, az ázott agyagon meg-megcsusszan lábuk. Egymásra néznek: — Istenverte idő! — káromkodik Léon. — Ha itt öntjük ki, Gégéne nyakába zú dul még ez a víz is. Öntsük inkább a kert közepére. Még tíz méterrel tovább cipelik a dé zsát az esőben. Mikorra visszaérnek a folyosóra, kezük, arcuk csuromvizes, lélakzetük kifulladt. A zápor elállt. Egy utolsó szélroham még fel is szárítja a levegőt, mintha csak egy törlőrongy csapódna át rajta, s be áll a csend, de tele a zubogások zajával, éles kiáltásokkal, s a város minden ré szében futkározó facipök kopogásával. A viskó teteje mintha megkönnyebbülten föl egyenesednék. Lélekzeni is könnyebb. De a hideget is jobban lehet ám érezni. Szél kel a tenger felől. —- Nézzétek csak, ki jön! — mondja Marié. — Gyerekek, ne mozduljatok el onnan a szárazról. Egy fiatal asszonyka szalad be bőrig ázva. — Jaj de féltem, hogy nem talállak itt — kiáltja már messziről. ‘ —. Rendben van minden, Paulette. Légy nyugodt. Nem nagy história.
