Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - Aczél Tamás: A szabadság árnyékában / Sztálin-díjas magyar írók
dohányát. — Nincs egy cigarettájuk vé letlenül — kérdezte. Bordás íkihalászőtt egyet a zsebéből. Eleinte azon tűnődött, elfogadja-e ettől az embertől, aztán még is elvette. Lefejtette róla a papírt és tele tömte a pipába. Megint csend volt, csak Krancz pipája szortyogott. Bordás oda ment a satukhoz, a többiek követték. — Hány satú állt itt? — kérdezte, — Ölven, — mondta az öreg és végignézett a hosszú asztalon. — Köriben a teremben száztizenkettő. — Száztizenkét szerszámos, nyolcvanöt esztergályos. Vájjon — tűnődött az öreg — mi van velük. — Nem tudom, — mond ta szárazon Bordás, — azt hiszem, sokan meghaltak. Egy-kettőről tudok. — Kiről ? — fordultak feléje mindket ten. A férfi maga elé nézett.-— Akarjáik látni? -— kérdezte. Intett, hogy kövessék. Elindult. A másik kettő szorongva követte. Átmentek egy kes keny folyosón, — az edzömühely felé. Veress izgatottan figyelt. Bordás megállt egy kis raktárhelyiség előtt. — Ide hoz tam be szegényt, — mondta —• nézzék csak meg. Benyitottak. A földön kabát jával leterítve egy férfi feküdt. Veress meglitobentette a kabátot. — Varró bácsi — kiáltották megrettenve, szegény öreg... — Az, — mondta halkan Bordás. — Itt halt meg az ostrom alatt. — Pedig akkor már nem sok öriznivaló akadt, — mondta Veress. A férfi vissza ír ajtóiba a kabátot. — Volt az öregnek valaki hozzátartozója? — Kérdőn néztek egymásra. — Nem! — mondta Bordás. — Menjünk innen, nem szeretem ezt látni. Majd holnap eltemetjük. Bezárták a kis ajtót és tovább mentek. Krancz látta, hogy Bordást izgatja, fojto gatja valami. Idegesen, kapkodva beszélt, nyakát egyre hevesebben rángatta. — Mi van magával — kérdezte a lépcsőforduló nál. Bordás megállt. — Akarjáik tudni, ki szereltette le a gyárat ? .— A másik (kettő megtorpant. Bordás egy levelet vett ki a zsebéből. — Az öreg Varró zsebében találtam. Nekem címezte, dte maguknak fcs szól, Krancz reszketve nyitotta fel a 'borítékot. — „Kedves Bordás úr, — olvasta han gosan, — lehet, hogy már nem találko zunk, azért meg kell magának mondanom, hogy a mai napon (1944 december 19-én) Zantay főmérnök úr német 'teherautókkal elvitette az egész gyár berendezését. Itt voltam, amikor a kocsik jöttek, de a fő mérnök úr elkergetett. Aztán később megint visszajöttem, de akkor már nem találtam semmit. Kérem, ha lehet értesít se a többieket erről. Tisztelő 'híve: Varró Mátyás.“ Remegve futott végig mégegyszer a tintaceruzával írt kúsza sorokon. -— No, — kérdezte fennhangon Bordás, — mit szólnak ehhez? Nem is hitték, mi? És zsebregyürte a levelet. — Én nem is csodálkozom, — mondta Krancz. Maga sem tudta miért, hüvős, nyugodt biztonság áradt ei rajta. — Mi lehet most Zentayval? — érdek lődött Veress. Bordás lenézett rá, mintha egy bogárra pillantott volna. — Nyugodt lehet, hogy nem ül a vise grádi-utcai lakásban. Azok a teherautók öt is elvitték. Már jóval túl lehet a határon. — Nem baj, — mondta Veress —. majd visszajön. — Bordás a térdiáre csapott. — Nem baj, — kiáltotta, — nem baj, hát most itt állunk minden né'kiM, kifosztva, egy szem anyag, egy darab gép nélkül? Mit érünk azzal, ha visszajön az a gaz ember? Az mirajtunk nem segít. Krancz nyugalmat, egészen különös nagy nyugalmat érzett, amely megszün tette teste remegését S valamilyen ke mény biztonságot kölcsönzött neki. Mint ha kellemes, meleg kályha mellett ülne s átfázött tagjait melengetné.— Maga min dent megnézett, Bordás úr? — kérdezte halkan. A csendes hangra mindketten fel figyeltek. — Nem egészen. Még nem voltam lent az anyagraktárban, odalent a pincében, tudja, ahová a légitámadások elöl hord tuk le az acélt meg a vasat, aztán nem voltam a szerszámteremben, ahol a gép alkatrészeket tartottuk. — Jól van, — mondta Krancz — most elmegyünk, megnézzük miit találunk.—El indult. Bordás állva maradt. — Minek fá rasztja magát, Krancz úr? És 'ha talál három rúd státoszt, vagy négy rúd ezüst- acélt? Mit kezd azzal, ha nincs egy gya- luja, amivel a rozsdát leszedné? — Most nem az a fontos, hogy munká hoz kezdjek, hanem hogy megtudjam, mi maradt. A másik vállatvont. — Ha a Kondói méltóságé® urat nem érdekli, engem mi a fenének érdekeljen? ő csinálta az egészet, most jöjjön, szedje is rendbe. Mit akar nak tőle? — Krancz nézte. —- Akkor hát minek ólálkodik itt, — mondja? — A másik figyelte a szájából gomolygó párát. Elfordult. — Kedvem kerekedett megnézni, mi lett ebből a szemétdombból, semmi egyéb, higyje el, nem rejtettem itt el semmiféle kincset. — (Veress megrezzent.) — Ne kem ebből elég. Ha kedve tartja, menjen nézze meg a raktárakat. — Egy kulcs csomót nyújtott Krancz felé. Az öreg hirtelen elkapta tőle. — Szóval maga nem jön? — kérdezte. A raktáros fintorgött. — Minek? Azt hiszi megindul ebben a gyárban valaha is a munka? Azt hiszi fog itt mégegyszer maga esztergá- lyozni? Hacsak hógolyókat nem — tette hozzá gúnyosan. De acélt korántsem. Ez a gyár kész, meghalt, ámen. Mi a fenét ácsorog itt tovább? Krancz türelmetlenül toppantott. — Ha mindenki olyan ostoba lenne, mint maga, akkor tényleg sohasem dolgoznának, ebben a gyárban. — Még szerencse — mondta Bordás, —•
