Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - Aczél Tamás: A szabadság árnyékában / Sztálin-díjas magyar írók
hogy vannak nálam okosabb emberek is. Azok legalább többen vannak? — Km- csat bosszantotta a raktáros hangja. — Mit gondol, Bordás úr, mikor fog futni a gyár? Mit gondol mikor? A férfi a levegőbe tólta az orrát. — Ha jól sejtem, soha. De ha nagyon engedékeny vagyok, akkor lehet, hogy tíz év múlva. Feltéve, ha az oroszok győznek. Mert ha a németek, akkor Zen- tay főmérnök úr visszahozza a gépéket s akkor ismét mehet a munka. Krancz dühösen feléje lépett. — Maga ennek örülne, mi? Bordás csendben felelt: — Nékem igazán mindegy, hogy kinek szolgálok. Én úgyis megkapom a fizetése met. Krancz sóhajtott. — Ha Tímár itt lenne... — Bordás szúrósan nézte az öreget. — Az a kommunista, ugye ? .,. Krancz dühösen rászólt, — Talán nem tetszik ? Bordás vállatvont. — Tudom én miért akarja leharapni az orromat. Eddig vol tak nyilasok, most jönnék a kommunis ták. Eddig zöld volt, most piros. De ha így jobb lesz... én nem bízom benne. Egykutya Krancz úr . .. Veress hallgatott. Vájjon igaza van Bordásnak? Egyszer zöld, másszor piros? S a kommunisták? Milyenek lesznek a kommunisták? Nem tudott megbarátkoz ni ezzel a gondolattal. Saját pénzét is szerette volna már ki ásni. Türelmetlen volt. Azt, hogy itt va laha dolgozni lehessen, nem hitte. Az üres termek, a leszerelt betonalapzatok meg ijesztették, elvették a kedvét. Legszíve sebben elszaladt volna, die nem akart gyá vának, kishiittinek mutatkozni. Krancz felemelt egy anyacsavart, azzal játszott. — Én fogadok magával — foly tatta a beszélgetést, — hogy fél éven be lül megy a gyár! Bordás nevetett. — Jó kedve van, Krancz úr, még nem is hallot tam ilyen viccet. — Veress közbeszólt: — Én azt hiszem, maga túloz Krancz, hogy a csodába járjon egy ilyen leszerelt gyár félév alatt? Ezt magyarázza meg nekem. Hiszen évtizedekig tartott, míg felépítették é3 berendezték! — Én nem azt mondtam, hogy az egész megindulhat, — védekezett és támadott az öreg, — én csak annyit mondtam, hogy egyes részeket munkába lehet fogni. És az is több, mint semmi. És ezt nemcsak lehet, kell is! Annyi ember maradt itt kenyér nélkül. — Bordás beleszólt: — Én azt hiszem, kutyavilág jön most. A németek mindenütt így csináltak, ki- hordták a gyárakat, gépeket az ország ból. Most itt állunk, mint a meglőtt nyu- lak. Lábunk van, de nem tudunk futni vele. ; — Nem egészen ez a helyzet, — mondta az öreg. Fel fogjuk építeni a gyárat. Nem fog ki rajtunk az a csirkefogó. — Zentay- ra. célzott, Bordás csak legyintett. Menjünk — ajánlotta — engem már nagyon átjárt a hideg. — Krancz most vette észre, hogy melege van, szinte izzad. Veress meg azt, hogy didereg. A szája egészen elkékült a hidegtől. — Maguk a pincébe, én haza. Megállt az ajtóban. — Várjon csak, — fordult vissza — és mi lesz, ha Kondói méltóságos úr visszajön és kijelenti, hogy a gyár az övé, ő nem akar itt dolgoztatni, maguk meg mehet nek ahová akarnak? — Krancz elsápadt. Valóban mi is lesz akkor? Mi lesz akkor, ha a vezér egyszerűen nem akarja, hogy dolgozzanak. Ismét Timárra gondolt, ö mesélte egyszer, hogy a Szovjetunióban tőkés nélkül is ... — Én megnyugtatom magát, hogy az elnök úr, (így nevezték Kondóit), nem nagyon akar beleszólni a dolgokba, nem nagyon. — Bordás gúnyo san mosolygott. — Persze, hiszen kommu nizmus lesz, akkor pedig a tőkéseik me hetnek, — egy mozdulatot tett a kezével. — De azért nem ajánlom, hogy olyan könnyen 'kirúgják az öreget, néki mégis csak vannak összeköttetései, ismeretségei, miegymás... — Elhallgatott. — Külön ben tegyenek azt, amit akarnak. Nekem mindegy. No. isten magukkal. Kiment, hallatszott, amint végigcso szog a havon. — Mondja, szafctárs — kérdezte Veress — igaz az, hogy most kommunizmus lesz? — Krancz dühösen belevágott a levegőibe. — Maga is bedől ennek az ostoba Bordás nak-? Mérgesen elhallgatott. — Mit lézengünk ebben a hidegben, — mondta aztán, — jöjjön, lemegyünk a pincébe, hátha van ott valami. — Veress felnézett rá, s bicegve követte. — Mondja száki, maga tényleg azt hiszi, hogy ez a gyár menni fog? Hogy mi itt még dol gozni fogunk háromhuszas órabérben? Krancz mosolygott. — Hát ha akarjuk, — mondta, — igazán tőlünk függ. — Megállt. — Mondja, mi a véleménye, hogyha találunk valami hasznosat a pin cében, értesítsük a szak társakat ? Biztos, lesz, aki idejön dolgozni velünk. Megpró báljuk rendbehozni ezt a romot. Keserűen és mégis bizakodva nézett szét. — Már jön is valaki, — hallott egy dörmögö hangot alulról. — Ne beszéljenek olyan hangosan, ki hallgathatják magukat... — Ez Holder, — mondta Krancz — egy esztergályos. Hiába — tette hozzá hirte len büszkeséggel, — az esztergályosok! — Egy magas, 'barna, zsebredugott kezű férfi bukkant ki a feljárónál. — Hát ma guk mit keresnek itt? — Villogó fogak kal nevetett. Aztán hozzátette: — Az ál- dóját, de hideg van! Ez Holder! Milyen jó, hogy idejött, Krancz szerette ezt a férfit, aki három, vagy négy éve dolgozott mellette s együtt jártak a szak egyletbe, meg néha. sörözni. Holder is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, ennyit tudott róla, de bárhogy igyekezett is, magánéletéről semmi egye-
