Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - Aczél Tamás: A szabadság árnyékában / Sztálin-díjas magyar írók
nézzed meg, megvan-e a pénz a műhely ben. — Mennie kellett. Vagy nyolcszáz pengőt és egy aranyláncot rejtett el a ke mence alatt még december elején. Aztán többé be sem ment a gyáriba, mert úgy hallotta, hogy a munkásokat viszik Né metországba, ehhez pedig semmi kedve nem volt. — Igaza voUt az öreg Krancz- nak. — sóhajtotta gyakran az ostrom alatt, — nagy marhaság volt belemenni ebbe az ostromba. De csak kerüljünk ki belőle, majd egészen másként lesz min den. — Arról, hogy milyen lesz a „más ként“ sejitedme sem volt, még csak elkép zelése sem. Szeretett volna ismét bejárni a gyárba, ment az ennivaló fogytán volt. Ha két napig tart még, szerencse. A ház, ahol meghúzódtak, találatot kapott, min denük bennégett, csak a testükön lévő ruhát menthették meg. Egyszerre sziszegést hallott s az öreg hangját. — Vágd hasra magadi, akna! — Levágódtak a földre. Az akna éles pukka nással alig tíz méternyire vágódott be. — Az ördög vinné el a németeket, még mindig nem takarodtak el — mondta Krancz. FeJitápászkodtak, leverték ma gukról a havat. — Hideg van, — didergett az edző, -— s egyetlen szál kabátját nézegette. — Verje meg az isten a háborút, minden ruhám elégett — tette hozzá szomorúan. Az öreg megcsóválta a fejét. — Nem baj, Feri, majd lesz másik. Remélem, nemsokára már dolgozná fogunk. — Az nagyon jó lenne — mondta Ve ress elgondolkozva, — hiszen lassan éhen- v eszünk, ha még sokáig tart. — Miért tartana sokáig? — mondta örömmel az öreg. — Nemsokára kiverik innen ás a németeket, aztán hajrá. Ezt a sok romot egyszer rendbe kell hozni, ah hoz meg munka kell. — Veress csóválta a fejét. — Szép, szép — csak aztán legyen hol dolgoznunk. — Az öreg megütközve, csaknem ellenségesen pillantott rá. Amíg saját szemével nem látta, hogy a gyár elpusztult, addig még hallani sem szere tett erről. — Hát azt. maga honnan tud ja? — kérdezte hidegen. — Nem tudom, — vonta vállát az edző, — csak sejtem. Tegnap beszéltem Oma- kellel, azt mondta, hogy arrafelé nagy harcok voltak és a gyár leégett. — Az öregben forrt a méreg. — Omakel egy piszok nyilas, te sohase adj arra, amit ö mond. — Én Omakelt becsületes embernek tartottam — vitatta tovább az edző, — legalább is jő szerszámos. Az öreg mérgesen bólogatott. — Azért, hogy valaki jó szerszámokat csinál, még nem biztos, 'hogy becsületes ember. Én emlékszem rá, Omakel ment a Zenitavhoz engem piszkálni, amikor a román békénél kijelentettem, hogy nekünk is abba kelle ne hagyni ezt a sületlenséget. — Veress hallgatott. Hallott erről az esetről, még sem hitte. A szerszámkészítőt csendes, munkás, becsületes embernek vélte, aki nem nem voltak apró, piszkos ügyei. Ar ról ugyan (tudott, hogy belépett a nyilas pártba, de számára ez nem sokat jelen tett, hiszen ő maga is tagja volt a párt nak még ezerkilencszázmegyveniben. Ak kor aztán megsértették (milyen ostoba ügy!) s otthagyta őket. Többször a falhoz kellett lapulniok, mert egymásután pukkantak az aknák. Krancz egyszer úgy érezte, mintha találát érte volnía, de amikor a szétfoszló füst- felhőben végigtapogatta tagjait, nem ér zett semmi sérülést. Továbbmentek. — Vájjon mi lehet azzal a piszok Zen- tayval? — tűnődött hangosan. — Ha ke zembe kerülne, most kitekerném a nyakát. Egy fasiszta. —- Veress bólintott. Ö is szívből gyűlölte Zentayt, . — mint minden ki a gyárban, — mert hírhedt hajcsár volt, ordítozó és aljas. Az akkordot is ö vezette be, ö szabta meg az első normákat s attól kezdve — szegény lányok csak az öreg Kranezhoz meliettek panaszkodni, — szinte naponta nyomta, szorította lefelé az akkordbéreket s növelte a teljesít ményt. Egyízben felanerészkedtek a hadi üzem parancsnokához, egy kövér, félsze- rnü tüzérezredeshez, aki kékült-zöldült ekkora merészség láttán, s rugdosva, ordí tozva, káromkodva kergette ki a sápadó lányokat a folyosóra Zentay ettől a pil lanattól kezdve még durvább, még komi- szaibb lett. S mivel szoros kapcsolatot tartott fenn az ezredessel, élet és halál korlátlan ura volt a gyárban. — Biztosan meglógott, — mondta Ve ress, — biztosán meglógott, nem mert ittmaradni. — Túlsók van a fején, — mormogta Krancz, — asz ilyen ember jobban is teszi, ha meglóg. Még sokkal rosszabb volt a Kondói méltóságos úrnál, — folytatta kis ■szünet után. — Az legalább már hónapok óta be sem járt a gyárba — No, —- mondta Veress — (és maga elé idézte a gyártulajdonos alacsony, ko pasz alakját, fekete ruháját, fehér ingét és kemény kalapját. Kondói megkövetelte, hogy mélyen hajoljanak meg előtte, mél tóságos urazzák, de egyebet nem. Mindent Zentayra bízott). — Az is szép fai volt. — Ez a zsivány ki is használta a hatal mát — motyogta az öreg esztergályas, — az öreg Kondói nem sokat csinált itt, legfeljebb aláírt, meg utasításokat adott. —- Nem nagyon törődtek a vezérrel, aki ■pontosan reggel kilenckor érkezett meg az autóján és pontosan déli tizenkét óra kor elhagyta a telepet. Két teljhatalmú úr volt a gyárban. Martin vezérigazgató, — aki saját kérelmére még 1943-ban a frontra ment és állítólag orosz fogságba esett, aztán Zentay, akit nélkülözhetetlen munkája miatt nem engedtek bevonulni, pedig az — erről is tudtak, — több ízben önként jelentkezett a frontra. Egy forduló után felbukkant előttük a
