Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - Aczél Tamás: A szabadság árnyékában / Sztálin-díjas magyar írók
gyár. Dobogó szívvel kezdtek szaladni. — Odanézz, — k'áltottta Krancz és igyeke zett úgy futni, hogy hasra ne vágódjék a jeges havon, — odamézz, nem égett le! — Nem, — lihegte a másik, — de vala mi füst tekereg ott az automataszámyon. Valóban, az épület túlsó oldalán mintha halványkékes füst szállt volna fel. Csak neon gyulladt ki? —- Azt hiszem nem az épület ég — ve tette oda Krancz a mellette futónak. Az nem válaszolt. Elérték a kerítést és a kapuig loholtak. A nagy szárnyas, drótos kapu tárva-nyitva volt. A portásfülke üvegablaka kitörve, a fülke üresen, félig szétlőve tátongott. Az öreg Varró bácsi padja hiányzott belőle. Az ajtóiban egy ócska niómet kabát s egy rohamsisak he vert. Félrerúgták. Felnéztek a gyárra. Az ablaküvegek szétzúzva csillogtak az épület falának tövében futó homokbucká kon. A szél rávicsorította fogát a belé pőkre. Dábbujjhegyen közeledtek a feljá- rathoz. A tábla, „Idegeneknek tilos a be menet, hadiüzem“, még ott fityegett egy szögön a kapu fölött. A léposaház üres volt. — Menjünk az esztergába, — súgta oda az öreg Veressnek. Valami furcsa kényszert érzett, nem mert hangosan be szélni. — Jő, — bólintott a másik, — az tán lemegyünk az edzőbe. — Felmásztak a lépcsőn. Közben a félemeleten be akar tak nyitni a szerszámanühelybg. A vasajtó zárva volt. A hideg itt még élesebben mart 'beléjük, mint odakint. De alig érez ték; csak másztak, mint a megszállottak. Az esztergamühely ajtaja leszakadt. A szél időnként nekirontott, ilyenkor meg- csikordult, mintha fájna az ütés. Fölötte golyóverte lyuk tátongott. Szinte 'bezu hantak az ajtón. Krancz szeme végigsiklott a termen s gépét kereste. Az edző csak egy ijedt sikoltást hallott* s az öregre pillantott. Az kezébe temette arcát, úgy állt. Iszo nyú volt ez a kép. A hatalmas, negyven gépes eszterga teremben egyetlen gép állt. A többinek csak a betonalapja volt meg; a csavarok ott fityegtek a hatalmas colos meneteken. A szél ki-be hordta a havat, a fehér pehely hol az egy'k, hol a másik betonvázra telepedett, mint a futóhomok. Krancz tétova mozdulattal indult befelé. — Úristen —- suttogta, — leszerelték és elvitték. — Az edző értelmetlen szavakat motyogott. — Elvitték... elvitték ... mormolta ..., ki az ördög vitte el... Krancz hátrakapta a fejét, a szeme szik rázott. — Nem az oroszok, te marha, nem az oroszok. Ez német munka, nem látod ? Alaposan kikészítettek minket, még a gyárinkat is elhurcolták. Nézz oda, ez az egyetlen ócska Nortonpad ma radt itt. Biztosan nem volt idejük elvinni. A meglepetés szíven szúrta. Aztán hir telen forró gyűlölet öntötte el. Meg kelle ne ölni, aki ilyent csinál, miiad. Ezek szá mára nincs kegyelem. Fel-alá járkált az üres teremben, mint az eszelős. Néha- néha belekapott a hóba. — Ezt nem hit tem volna — motyogta a szakállába — arra gondoltam, hogy kiégett, vagy le bombázták, de hogy kiraboljanak min dent ... így kifosszanak... — Kicsordul tak a könnyei. Az edző is megzavarodott a pusztulás láttán. Maga elé képzelte a saját műhe lyét, nem sok jóval kecsegtetett az sem. Hor/á vihették ezt a rengeteg szerszámot, meg gépet, meg anyagot, — forgatta a fejében. Odaállít a megmaradt pad mellé s megpróbálta meglendíteni az ameriká- nert. De a befagyott tengely nem enge dett. — Hagyd — szólt rá Krancz, — hagyd. Menjünk. — Ha akarja, lemehet nénk az edzőmühelybe. Szeretném tudni, miit hagytak meg nekem — mondta Ve ress. Kifelé indultak. A félemeleten a szerszámmüihelyben gyanús zörejt hallottak. Megálltak az aj tó előtt. — A szél, — mondta Veress. — Krancz fülelt. — Ez nem szél, — mondta izgatottan. — Itt járkál valaki. — Nekiifeszült az ajtónak, de az bevágódott. Bebuckázott a műhelybe. Az edző utána ugrott. — Krancz úr, — hallották a Máltást — hát maga mit keres itt? — Az öreg feltápászkodott, pillantása víégigsiklott az üres termen, s megállt a műhely túlsó oldalán. Bordás volt az, a raktáros. Krancz nem szerette ezt az embert, hízel gőnek, túlságosan 'kedveskedönek tartot ta. Olyasvalakinek, aki felfelé kedves, le felé rúg. így lett munkásból raktárnek is. De meglepetése most ezt is elfelejtet te vele. A férfi közelebb jött. Vagy húsz darab reszelőt tartott a kezében. Az öreg Krancz kikapott egyet közülük. — Ez mi ? — kérdezte tétován. Dörgést hallottak; a közelben egymásután nyolc akna robbant. Dermedlten lapultak a falhoz. Aztán el halt a repülőgépzaj s újra csak a távoli ropogást hallották. Krancz értelmetlenül bámult a kezében lévő reszelőre. — Ez maradt, — hallotta Bordás hangját, •— összeszedtem, ami maradt, jó lesz oda haza. -— Maga már volt odafent ? — kér dezte Veress halkan. A másik bólintott. — Voltam. — És másutt? — Mindenütt. — Mindenütt ugyanez a helyzet? — Mindenütt. — Nem hagytak semmit? * — Alaposan k ifosztottak bennünket. Elhallgattak. A csend most megnőtt, betöltötte a termet. — Csak legalább tudnám, ki csinálta ezt a pusztítást, ki szabadította ide a né meteket, — mondta Veress, — annak ki tekerném a nyakát. Krancz gyűlölködve nézett maga elé. — Nem kellett azokat olyan nagyon idehozni. Tudták maguktól Is, hová men jenek. — Nagyon vágyódott egy pápa után, de izgalmában otthohfelejtette a
