Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 7. szám - A drámairodalom elmaradásának leküzdéséről
darabok nem nyújthatnak helyes képet a szovjet emberek életéről, a kommuniz musnak munkájukban és »mindennapi éle tükben egyre jobban látható vonásairól. Nem fegyverzik fel az olvasót és a nézőt a nehézségek leküzdésére, nem ébreszte nék gondolatokat és érzéseket. A múlt klasszikus színdarabjainak és a szovjet drámairodalom legjobb müveinek Tanulsága azt mutatja, hogy azokat min dig az élet ellentmondásainak merész tük rözésére, éles konfliktusokra építették. Éppen az életben rejlő ellentmondások leküzdésének folyamatában fejlődnek ki és mutatkoznak meg az emberi jellemek. A szovjetnép erkölcsi-politikai egysége, az a tény, hogy a szocialista társadalom ban felszámolták az antagonisztikus osz tályellentéteket sok régi konfliktus meg semmisüléséhez vezetett. De ez egyálta lán nem jelenti azt, hogy a drámaírók az alkotó nép életét felhőtlenül idillikus, édeskés színekben ábrázolhatják. Az ilyen hamis érzelgősség egyáltalán nem illik a szovjet drámaíróhoz. Művész számára nincs nagyobb bűn, mint félni az élet igazságától, kitérni az életben rejlő ellentmondások ábrázolása elöl. Híven tükrözni az életet a maga forradalmi fejlődésében — ez a szocialista realizmus művészetén ék első parancsolata, írjátok az igazat, — erre tanítja Sztálin elvtárs íróinkat. Csak az igazsághoz hü művészet lehet igazán eszmei, csak az hathat milliók ielkületére. ,,Ne adja isten — mondja Sztálin elvtárs, — hogy megfertőzzön bennünket. az igazságtól való félelem be tegsége. A bolsevikek egyebek között ab ban különböznék minden más párttól, hogy nem félnek az igazságtól, nem fél nek szembenézni az igazsággal, bármilyen keserű is az az igazság“. Csak a letűnő, pusztulásra ítélt pártok félnek a világos ságtól és a kritikától. A bolsevikok nem félnék sem az egyiktől, sem a másiktól, nem félnek azért, mert a bolsevikok — felfelé ívelő», győzelem felé haladó párt. Az igazságot írni annyit jelent, mint lát ni és helyesen tükrözni a valóság fejlődé sét, a valóság ellentmondásait, az új har- *cát a régivel. A szovjet művész mindezeket a folya matokat élenjáró eszmei nézőpontból Vi lágítja meg. Á szovjet művész köteles feltárni az új mindent legyőző erejét, kö teles védelmezni és támogatni az élen járót, példaképpé tenni a milliók számára s tevékenyen elősegíteni á kommunizmust építő emberek legjobb vonásainak kineve lését. A szovjet művészek aktív hazafias sze repe megértésének kulcsát Sztálin elvtárs nagyszerű szavai' adják meg a dialektikus módszerrö1, amely „érzi az élet lüktetéséit és kereken megmondja: mivelhogy az élet változik és mozgásban van — minden életjelenségnek két irányzata van: pozi tív és negatív, amelyek közül az elsőt meg kell Védelmeznünk, a másodikat pe dig vissza kell utasítanunk“. Drámaíróink nak le kell leplezniük és kíméletlenül os- torozniok kell a kapitalizmus esökevé- nyeit, a politikai nemtörődömség, a bü rokratizmus, a tunyaság, a hízelgés, a kér kedés, a gőgösség és az elbizakodottság, a kapzsiság, a lelkiismeretlen ügykezelés, a szocialista tulajdon hanyag kezelése megnyilvánulásait, mindent, ami sekéiyes és elmaradott, »ami gátolja a szovjet tár sadalom előrehaladását. Az igazsághoz híven tükrözve az élet ben meglévő fogyatékosságokat és ellent mondásokat, »az írónak »aktívan ki kell állnia szocialista valóságunk pozitív alap elve mellett, segítenie kell az új győzel mét. Nem békülhetünk ki olyan színdara bokkal, amelyekben mindent elhomályosí tanák a negatív alakok, akiket még hoz zá élénkebb, kifejezőbb művészi eszkö zökkel ábrázolnak, mint a pozitív alako kat. A konfliktusnélküli drámairodalom „el mélete“ és ennek »az „elméletnek“ alapján született ugyanilyen primitív alkotások a szovjet drámairodalom fejlődésének fék jévé, elmaradásának okává lettek. Drá maíróinknak és kritikusainknak szakíta ni ok kell ezekkel a szegényes álelméletek- kel, amelyek közvetve vagy közvetlenül a konfliktusnélküli drámairodalom szüksé gességét hangoztatják. A szovjet drámaírás erejs, életigazságá ban rejlik. III. Az utóbbi időben színházainkban elő adott több színdarab fogyatékosságai meg- »mutatják, milyen rossz hatással van a konfiiktusnélküli drámaírás kiagyalt „el mélete“ az alkotásra. E drámák közül sok Korunk érdekes és fontos témáival foglalkozik. De ezek az előadások aligha okoztak igazi izgalmat a nézőnek, aligha váltak eseménnyé az életében, aligha se gítettek néki mélyebben megismerni a környező valóságot. Ezek a fogyatékosságok különösen vilá gosan láthatók N. Rozskov „Moszkva fiai“ című színdarabjában. A téma — a szocialista ipar élenjáró, technikai hala dást megvalósító embereinek újító tevé kenysége, — nem jut benne kellő művé szi módon kifejezésre. A konfliktust, az új és a régi harcát, a drámaíró kiét sz»ta- hanovidtájának technológiai részletkérdé sekben folytatott hosszúranyúló vitájával helyettesítette. A szerző a gyorskovácso lás módszerének további észszerüsítésével próbálja szórakoztatni a nézőt, anélkül, hogy feltárná az élenjáró szovjet munká sok jellemének egyes vonásait. Ezért az új alkotói, a mi hőseink, akik számára a munka valóban alkotássá vált, szegénye seknek, unalmasaknak látszanak. Túlsá gosan korlátozottnak bizonyult érdeklődé
