Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 5-6. szám - Salgó Ferenc: Kézcsók
Mást is mint máskor, örömmel léptem be a kastélyba vezető kapun. Talán annak örültem, hogy én vagyak az a sok gyerek közül, aki bemehet oda, hol a falubeli fiúk előtt mindig zárva volt az ajtó és csak a vaskerítés nagy rései között bámulhattak be, míg meg nem sokallta valamelyik házi- szolga é3 durva szóval el nem zavarta őket. Pedig hát nem láthattunk sokat, mert a kastélyt a park fái majdnem eltakarták. A benne lakókat sem igen láttuk, csak ak kor, ha négylovas hintón végigszáguldot- tak a falun, nagy port hagyva maguk után. Ilyenkor mi gyerekek, ugyancsak megbámultuk a cifra fMntót, a négy lo- hér lovat, a kocsis cifra gúnyáját s a benne ülőket. Amerre elhajtott a kocsi, az em berek földig emelték kalapjukat és méiy meghajlással köszöntötték a benne ülőket. Még a bíró is, pedig mi azt a földi hata lom megtestesülésének néztük. Mi, gyerekek sesem értettük és mindig vitatkoztunk rajta, hogy a cifra hintót máért húzza négy ló? Egyszer megkérdeztük az öreg iskola- takarító János bácsit is, de ő sem tudott mást felelni, mint, hogy olyan nagy úrnak, mint a Dobrányí méltóságos úr, már négy ló jár és ez azért van, hogy ha messzire utazik és ha valamelyik lova megsántul, hát még akkor is marad neki mivel tovább utazni. Mi ezt el is hittük, mert azt gon doltuk, ha jön az ősz, a kastély lakói fel ülnek a oifra hintóba és addig mennek, mig olyan helyre nem érnek, hol nincs tél és tél helyett is nyár van. Hisz minek is ma radtak volna itt ebben a sáros faluban, hol ha beáll az ősz, mást se látná, mint sarat ég nagy tócsa vizeket an utcák lejtősebb helyein. Bizony jól is teszik, hogy elmen nek, mert azok a szép lovak, ha egyszer végig mennének a falun abban a nagy sár ban, hát semmi különbség sem volna köz tük és a falubeli lovak közt De mi sem szerettük a sarat. A legki sebb lyukat is megtalálta cipőinken és ha este otthon meglátták, hogy vizes a haris nyánk, hát kaptunk egy párat és pedig azért, hogy a sarat nem kerültük ki. Ha sáros idő volt, akkor iskolából jövet nem verekedtünk és nem zavartuk egymást, mert legtöbbjére az a sors várt este, ami rám. Habár mi ezt nem mondtuk el egy másnak, hogy mi van este, ha vizes a ha risnyánk, de egymás viselkedéséből ezt megállapítottuk. Télen pedig, ha oeállt a hideg, a sár és a viz megfagyott, akkor az iskoláitól hazáig csúszkáltunk a fagyos földön, vagy az utcán megfagyott víztó csákon. De ennek az örömünknek is hamar végetvetett az esti cipő vizsga. Ha már lát- lák, hogy igen kopik a talp, édesapám el küldött jahcsiszögért és tele verte véle ci pőm talpát és azután minden est© meg nézte, hány szög hiányzik a cipő tálpából. Ha jó kedve volt és csak egy hiányzott, azt elnézte. De ha már két, három szög hiány volt, hát ilyenkor előkerült a gerenda alól a pásztorvessző. Ez a pálca, igen er<*s volt. Mindig megérte az újat. tudniillik a kará csonyt. amikor jöttek a pásztorok köszön teni és ilyen vesszőkből egy egész csomót hordtak a hónuk alatt. Ha a pásztor el mondta a köszöntőt, utána felszólította édesanyámat, hogy húzzon ki egy vesszőt. Részemre ez történelmi pillanat volt. Rö vid vastagot, vagy vékony hosszút, vagy esetleg olyat, miinek két ága van, mint a gémeskútnak ? Pedig hát úgyis mindegy volt, mert mind fájt, ha ütöttek vele. És ha véletlenül olyat húzott ki édesanyám, ami hosszú ia volt, meg vastag is, olyan kor arra gondoltam, hogy talán nekem nincs is őrangyalom, akiről mindig azt hallottam, hogy vigyáz rám. Ügy gondol tam, hogy ha lett volna, akkor megfogta volna anyám kezét és olyat huzat ott volna ki, ami a legelső heti fenyítésnél darabokra törött volna. De hát engem az nem szeret hetett, mert rmindig olyat húzatett, ami el tartott a következő húzásig. Mégis én ennek a vesszenek köszönhetem a szerencsémet. Tél voűlt és esett a hő. Byen kor még a fagyos földön is lehetett csúsz kálni. Persze, mi ki is használtuk az alkal mat. Ahogy az iskola kapuját elhagytuk, uccu neki a csúszkálásnak. Ki bír a leg- hosszabbat csúszni! Mindnyájan azon ipar kodtunk, hogy elsők legyünk. Csakhogy az örömömnek hamar vége szakadt. Ahogy nekiszaladtam, hogy lendületet vegyek a csúszáshoz, a bakancsom orra beleakadt egy kiálló fagyos rögbe. Elvágódtam a föl dön. Talán föl se bírtam volna egyedül kelni, ha eszembe nem jutnak hirtelen a bakancsomban lévő szögek. Még föl se kel tem, máris tapogattam egyik kezemmel a bakancsom orrajoan lévő aizögekes. bi zony a bakancsom orra sima veit. Először azt gondoltam, hogy talán hó ment a szö gek közé és azért nem érzem a szögek fe jét, de mikor Tóth Jóska, az iskolapajtá som is megnézte és azt mondta, hogy hiány zik, mégpedig a négy első, azonnal elfelej tettem az esés okozta fájdalmat és arra gondoltam, hogy mennyivel jobban fog fájni az, amit estére kapok az említett pásztorvesszővel. Ott is hagytam a csúsz káló gyerekeket és lassan elindultam haza felé. Közben a kastély elé értem és mint annyi másszor, most is faebámuitam. Mit törődtem véle, hogy esik a hó és hiaeg van. Néztem be a rácsos kerítésen, mintha csak onnan várnám a segítséget. Jó soká ig bámulhattam, mert közben a hóesés is elállt és én észre sem vettem. S egyszer csak a parkból, mely a kastélyt körülvette, egy idősebb bácsi jött a kapu felé. Söprfit és lapátot hozott magával. Ügy tett, mint ha észre se vett volna. Elkezdte az utat sö pörni. Mikor egy darabon elhányta a ha vat és söpörni kezdte az úton maradtat, felém fordította tekintetét és rám szólt: „Miért nem mész haza, mit bámulsz ide be, he!?" Éh nem szóltam semmit, csak álltam AfeTz.crs’djk
