Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 5-6. szám - Salgó Ferenc: Kézcsók
tovább. Ekkor megindult felém. Mikor hoz zám ért, megismételte a kérdést, de úgy, hogy ha nem feleleik, hát söprűvel ő adja meg a választ. Feleltem hát szipogva: „Mert ha hazamegyek megver az apám, mert hiányzik a bakancsom orrából a szög.“ Ügy láttam, az öreg elmosolyodott. Talán arra gondolt, hogy mikor ő is ilyen kisfiú volt, öt is megverték egypárszor ilyen dolgokért. Megkérdezte, kinek a fia vagyok, s mikor megmondtam, azt mondta, hogy ne féljek, mert ő ismeri az apámat és beszélni fog vele, hogy ne bántson. Az tán megkérdezte, nem segítenék-e neki ha vat hányni, vagy söpörni. Örömmel mond tam, hogy segítek. Az egész parkban a főutakról eltakarí tottuk a havat és mikor végeztünk, még az üvegházba is bevezetett, hol még télen is voltak nyíló virágok. Én igen szerettem a virágokat. Nem győztem a virágokban gyö nyörködni és megfeledkeztem még a hiány zó szögekről is. Az öreg bácsi észrevette, hogy mennyire el vagyok ragadtatva a vi rágok szépségétől és megkérdezte, hogy akarok_e belőlük? örömmel feleltem, hogy igen, mire ő leszakított három szál szek- fűt és azt mondta, hogy ezt nekem adja azért, mert segítettem neki. Azt is mondta még, hogy máskor is eljöhetek segíteni. A virágokat a kabátom alá rejtettem és meg indultam hazafelé. Az apám még nem volt otthon, ő az erdőre járt fát vágni. Édes anyám megkérdezte, hogy hol jártam, hogy olyan későn jöttem haza az iskolából. Nem feleltem rá, hanem elővettem kabátom alól a virágokat és örömmel nyújtottam át ne ki, Tudtam, hogy ő még jobban szereti a virágokat, mint én. Először ő is meglepő dött, de mikor megmondtam, hogy azért kaptam, mert a kastélyban segítettem ha vat hányni, örült, hogy már lassan az én munkámnak is hasznát fogja venni. Mikor hazajött apám és megnézte a bakancso mat, a hiányzó szögek helyére mutatva így szólt: „Már megint csúszkáltál! Nem meg mondtam, hogy ne csúszkálj! Mert, ha el kopik a bakancsod, hát járhatsz mezítláb iskolába. De neked hiába beszélek! Hát majd megtanítlak szófogadásra!“ Az utolsó szónál már nyúlt is a gerenda alá a vesszőért, de mielőtt még rám ütött volna, anyám megfogta a vessző másik vé gét és csöndesen azt mondta: „Ne bántsd, ma dolgozott és a szögek ott estek ki a ba kancsból!“ Kérdőleg nézett rám apám és elmondtam, hogy a kastélyban dolgoztam és máskor is elmehetek. Erre aztán ő is megörült, hogy már nekem is van helyem, ahová elmehetek dolgozni. Mert bizony ak kor még nehéz volt munkát kapni. Szegény anyám, talán arra gondolt, hogy ha majd nagyobb leszek, talán még ott is maradha tok valami házi szolgának, vagy ehhez ha sonlónak. Később már az öreg bácsi, aki kertész volt, megengedte, hogy ha odame gyek, csak bátran nyomjam meg a csengő gombját a kapunál és ő azonnal beereszt, hogy ne kelljen a hidegben kint várnom. így lettem szorgalmas látogatója a kas télynak. Mikor a tél elmúlt s jött a tavasz, segí tettem a kerti munkában. Sohasem bocsáj- tott el az öreg bácsi felesége anélkül, hogy ne nyomott volna a kezembe valamit. Hol egy darab kenyeret, hol pár szem diót. vagy almát. Mikor a tavasz vége felé jár tunk, egy este azt mondja az öreg bácsi, hogy' a hét végén megjönnek a méltóságos úrék a városból- Erre én igen megijedtem, mert azt gondoltam, hogy most már ide nem jöhetek, ha azok itthon lesznek. Az öreg bácsi észre is vette ezt rajtam és megnyugtatott, hogy azért továbbra is jár hatok ide segíteni és a méltóságos úrtól is fog rá engedélyt kérni. A még hátralévő időben az öreg bácsi mindig arra tanított, hogy kell köszönni a méltóságos úrnak és a méltóságos asszonynak és az öreg kisasz- szonyraak. A méltóságos úrnak kalapot kell emelni és mélyen meghajolni, de a méltó ságos asszonynak és az öreg kisasszonynak kezet is kell csókolni. Ezt a kézcsókolást nem értettem meg, hogy miért kell. Pe dig az öreg bácsi ezt külön hangsúlyozta. Eddig én még nem csókoltam kezet senki nek. Most sem tudtam elképzelni, hogy meg fogom a méltóságos asszony és az öreg kisasszony kezét csókolni. Ilyen izgalmak közt telt el két hét és szombaton délután meg is érkeztek. A cifra hintó hozta be őket az állomásról. Én a park fái közül figyeltem. Még vendégek is lehettek velük, mert többen voltak. Lát tam, amint az öreg bácsi alázatosan meg hajtja magát és kezet csókol az asszony- népsegnek. Majd a vendégekkel együtt be mentek a kastélyba. Az öreg bácsi pedig visszajött hozzám a kertbe. Ott magya- rázgatta nekem, hogy melyik a méltóságos asszony és melyik az öreg kisasszony. Há rom napig nem mertem a kastélyba menni. Már előre féltem az asszonyokkal vaió ta lálkozástól. Negyedik nap, hagy elmentem, az öreg bácsi örömmel fogadott. Azt mond ta, hogy a méltóságos úr megengedte, hogy bejárjak a kastélyba segíteni. De én már nem jártam olyan örömmel, mint mikor nem voltak itthon a méltóságos úrék. Most ha a kastély elé ércem, eioszor m.ncng mty- Lgye.tem, hogy merre vannak a kastély lakói és csak, ha meggyőződtem arról, hogy nincsenek a közelben, akkor mertem bemenni. Megtörtént, hogy mikor be akar tam menni, a kapu felé vezető úton sétál tak és olyankor mint valami ismeretlen el mentem a kastély előtt. Így ment ez vagy két hétig, míg egyszer ahogy a virágágya kat öntözöm, hátam rnögötítnevetést haj lok. Még a vér is megfagyott bennem, úgy megijedtem. A találkozás elkerülhetetlen. Egyenest felém tartottak. Mellettem meg álltak. Ekkor én illedelmesein levettem ka lapomat és köszöntem nekik, úgy, ahogy odahaza és az iskolában tanítottak. De úgy láttam, ők ezzel nem elégedtek meg, hanem, ahogy a köszönés elhangzott, az egyik felém nyújtotta a kezét. Még a lé- lekzetem is megállt. Csak néztem . . . néz
