Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 5-6. szám - Gál László: Győzelem
Fazekas András az ötödik lyuk kifúrá sa után leállította a fúrógépet. Megtörül - gette izzadó homlokát és egy pillantást vetett zsebórájára, önkénytelenül elká- romkodta magát. Negyedórával megint több időt eltöltött az öt lyuk kifúrásával, mint tegnap. Pedig tegnap is majdnem elkéstek a robbantással. Szidták is érte a többiek, mintha ő lett volna az oka, nem pedig ezek az átkozott fúrók, amelyek mindjárt kitörnek, ha egy kicsit erőseb ben nyomja az ember a bazaltba. Ma is kicsorbult három is, a negyediknek meg az egész koronája letörött, úgyhogy alig tudta kipiszkálni a köböl. Olyan dühösen rúgott a lábánál heverő másfélméteres fúrók közé, mintha azzal akarná csillapítani bosszúságát. Bakan csának talpa azon nyomban le is vált. A robbantást előkészítő bányászok han gos nevetésben törtek ki póruljárt társuk elsavaxvyodott arcának láttára. — Nem futball az, Andris bácsi, kemé nyebben tnegüli a földet, — röppentek feléje az ugrató megjegyzések minden oldalról. Nem szólt semmit. Úgy tett, mintha oda se figyelne. Egy kezeügyében heverő rozsdás dróttal felerősítette a leszakadt talpat, összeszedte a szanaszéjjel heverő fúrókat, vállára vetette és elindult a ko- vácsmühely felé. Minden oka meg volt a bosszankodásra. A fúrók valóban rosszak voltak és erősen hátráltatták munkáját. Márpedig Andris bácsi újabban nagyon számítgatta még a perceiket is. Páros versenyben dolgozott a szomszédos részleg fúróikezelöjével, a ná la jóval fiatalabb Miilei Pistával. Rette gett a gondolattól, mi le®!, ha csúfot tesz rajta a gyerek és megelőzi. Nem nagyon vigasztalta az sem, hogy Pista is panasz kodni szokott a fúrókra. — Nem lehet kifogás, hogy ezelőtt is törtek, — legyintett dühösen, mialatt hosszú léptekkel haladt a műhely felé. Vállán a fúrók úgy meredeztek az ég felé, mint a szúrásra készülő sündisznó tüskéi. — Régen jó volt akárhogy, nem magunk nak dolgoztunk. Ki se fizették rendesen, ha többet kerestünk. De most, ha többet termelünk, többet is keresünk . .. Ezek a kovácsok meg mit se törődnek ezzeL Fe lőlük versenyezhet az ember. Inkább a csillés lányok után kacsintgatnak, mint hogy azon törnék a fejüket, hogyan lehet ne valami úfcon-imódon jobb fúrókat csi nálni. A munkahelyen maradt emberek nevet ve néztek távolodó alakja után. — Dühös az öreg, — jegyezte meg az egyik. — Nem csoda. Ilyen fúrókkal dol gozni! No, de gyerünk a munkába. Ketten hozzáláttak a lyukak kitisztítá sához, a többiek pedig a zsinórokat vag dosták a robbantásihoz, meg a töltést ké szítették elő. Fazekas bácsi 'közben odaért a kovács- műhely nyitott ajtajához. Kalapácsütések zuhogó zaja hangzott ki a félhomályos műhelyből, nyomukban pedig tűzesőként repültek szét a szikrák az üllőre fekte tett izzó acélból. Hárman voltak a műhelyben. Egy ala csony, vállas pelyhedaöállú legény az üllő mellett dolgozott nehéz kalapáccsal a ke zében. Két magasabb fiatalember pedig a belépő Fazekasnak háttal a fal mellé ál lított présgép körül szorgoskodott. Észre sem vették a műhely közepén álló embert, míg az dühösen rájuk nem förmedt. — A kutyateremtésit a munkátoknak, gyerekek — és szórta le a földre a fúrókat. — Ezekkel a vackokkal maholnap nem is lehet dolgozni. Megrezzenve fordultak feléje. — Mi baj, András bácsi? — lépett kö zelebb a gép mellől az egyik. — Kicsor bulnak ? — Meg ki is törnek, — toldotta meg az öreg. Fejcsóválva nézték az összetöredezett szerszámokat. — Hát ezzel mégis csak kell valamit csinálni, — szólalt meg a legidősebb, a 22 éves Kugyela Pál. A másik savanyú arccal nézett hol a fúrókra, hol pedig az öreg dühös arcára. — Alaposan elrontotta az örömünket, András bácsi, -— bökte ki végre. — Éppen most fejeztük be a fúrók felső végének gyorsabb elkészítését szolgáié újító mód szerünket, amivel már hetek óta kísérle tezünk. Háromszor annyit csinálunk ez után egy nap alatt, mint eddig. Abban bíztunk, hogy ezzel .minden megoldódik. Most meg kezdhetjük elölről az egészet. Olyan bánatos arrcal mondta az utolsó szavakat, hogy András bácsi mogorva arca lassan enyhülni kezdett. A bajusza is mintha lejjebb ereszkedett volna.. — No hadd látoan csak, mivel töltitek a drága időt? — mondta békülékenyeb ben. Alapjában nem volt haragos termé szetű ember. Szerette a fiatal kovácsokat, akik igyekeztek a körülményekhez képest a legjobban elvégezni munkájukat. A három fiú örömmel sereglett köréje a barátságos szavak hallatáira. A satu mellett álló Bódi Péter gyorsan kiraga dott egy méternél hosszabb acélrudat a fehéren izzó tűzrakásból. Kékes lánggal villant a műhely félhomályában az acél áttüzesedett vége. Ezernyi szikra patto gott szerteszét belőle. — Hiocel már, — állapította meg szak szerűen.
