Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 5-6. szám - Egri Viktor: Hajóépítők
jet dalokat, magyar népdalokat... A Borisz Godunov az ábrándja. Szerintem nem is olyan elérhetetlen ábránd. Hangja mélységében tömör, érces csengésű és szárnyaló. Félévi vagy egyévi iskolázás után az ország legjobb basszistái közt emlegetnék Csík nevét. Kutatómunkám közepeit egy régi ko máromi népdalra bukkanok. A hajósokról szól: Gyöngyöm, gyöngyöm, gyöngyöm, Gyöngyömnek az ára, kéret engem egy hajós, hogy menjek hozzája. Hej anyám a hajós, valamennyi mind adós, nem megyek hozzája! Meg kellene találni a kottáját is, hogy Csikók és a komáromi hajósok újra énekel hessék. Vagy azt az 1706-ban feljegyzett népdalt: Nagy Komárom pogácsából vagyon felépítve, Az házak is mind tejfellel fehérítve, Nagy bástyái szalonnával vannak erősítve, A Dunával kőfalai környii vannak véve. Valami öblöstorkú, nagyétü legény kelt hette e dalt, hogy pogácsa, tejfel meg sza lonná ragadta meg költői képzeletét! Ép ilyen lelkes ember Pintér Fe renc is, az első üzemrészleg pártszervezeté nek elnöke, az egész gyár ÜB-jének titká ra. Tavaly még a Pravda komáromi nyom davállalatának főkönyvelője volt. — Mért mentél át a termelésbe? — kér dem tőle. — Hiszen az adminisztrációban fontos és felelősségteljes munkaköröd volt. — Mert nem elégített ki, — feleli. — Éreztem, hogy csak papírháborúban veszek részt, regisztrálom a munkások eredmé nyeit. Sokkal értékesebb tagja is lehetnék a társadalomnak, gondoltam. Nekem is él munkásnak kell lennem. — Nem aggasztott, hogy megcsappan a kereseted ? — Ez inkább a feleségemet aggasztotta, mint engem. Két kisgyerekünk van ... Úgy számoltam, hogy eleinte összehúzzuk ma gunkat. A feleségem is belátta, hogy helye sen járok el... És hamar igazam lett. Nincs még háromnegyed éve, hogy átlép tem a termelésbe és ma annyit keresek, mint főkönyvelő koromban. — Segített valaki? — Persze, hogy segítettek. Elsősorban Tóni bácsi, — feleli Pintér, Wieder Antal ra, az egész gyár Tóni bácsijára, a pom pás nevelőre célozva. — Ö mindjárt meg érezte, hogy engem nem a kényszer hozott ide. A hónom alá nyúlt. Sablonkészítő let tem. Amikor Tóni bácsi tavaly megszervez te az első rajztanfolyamot, jelentkeztem és mint első kitüntetéssel tettem le a kur zust. Otthon rengeteget tanultam, érteni akartam, melyik darab mire kell, hogyan lesz összeállítva a hajó, hogyan lesz ebből a rengeteg részből egész. Hozzáteszi még, hogy motorok, gépek mindig érdekelték, rajzhoz is értett. Pesten tanult, a közgazdászat! doktorátust akarta megszerezni, s doktori értekezésének nagy része már készen volt, amikor 43-ban be kellett vonulnia .. . Pintér most 33 esztendős. Főkönyvelő volt, majd segédmunkás, most csoportve zető. Elégedett ember, mert végre olyan munkát végez, amely a szívéhez nőtt és tel jesen kielégíti. Sokan vannak itt, akiket hasonló becsvágy hajt és füt. Itt van a 21 eszten dős komjáti születésű Gucky Ferenc. Két esztendővel ezelőtt jött a gyámba hat gim náziummal, segédmunkásként kezdte ö is és ma a gyár legfiatalabb műhelyvezetője. Forr még, mint az ifjú bor, öntudata még csiszolásra és elmélyülésre vár, de már tud ja a helyét. — A gyár az én hazám, ide nőttem, itt akarok élni, — mondja. Szabó Gábornak csak nyolc elemije volt; most fejezi be a Dolgozók Felsőiskoláját és az érettségi miatt szurkol, amit június ban Kassán Kell letennie. A márciusi él- munklcjjhét&n az ő brigádja az elsők közt volt a gyárban körülbelül 300 százalékos átlagteljesítménnyel, de vofllt nap, hogy 385 százalékot is elértek. VéKonybajuszos, csillogó szemű, barna- képű legény. Tanulni szeretne, behozni mindazt, amit a nyilas rend alatt és a sze génység miatt elmulasztott. Gucky és Szabj példája a legszebben iga zolja, hogyan tűnik el a szellemi és fizikai munka közti különbségi Ferenczy András csoportvezető már jó val idősebb náluk, 43 esztendős. Hatalmas szálfatermetű férfi. Ügy mondják, a gyár legerősebb embere. írni-olvasni jóformán legénykorában is alig tudott, a felszabadu- riuiás hozta meg neki % a tudást, hogy ö is ember lett, megbecsült dolgozója a hazá nak. Az élmunkáshéten a zenekar talpaláva- lót játszott a csarnokban. Neki nem volt ínyére a zene. Dörmögőtt, elégedetlenke dett. — Hagyjuk a zenészeket játszani, — békitette Tóni bácsi. — Ördögöt! Különb nótát verek ki a le mezen, mint amit ezek játszanak! Hogy a munka szerelmese, az mindjárt meglátszik csoportján. Ez van a legjobban megszervezve a gyárban. Erőt és lelket, talpig embert igényel a lemezéLés, nem lehet félkézzel, ímmel-ámmal végezni, de aki be csülettel nekifekszik, a háromszáz koronát is megkeresi napjában a rendes munkaidő alatt. A „pozsonyi kapu“ előtt az úttest magas töltésén utolérek egy fiatalembert. Üres, egykedvű tekintete meghökkent. Megszok tam a baráti, bíztató pillantásokat, ezért kétszeresn meglep, hogy egy mosolya sincs, amikor szóba elegyedem vele. Lassan, szinte botladozva lépeget, pedig ma mindenki siet, aki végzett a munkája-
