Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
a lökparti határ sarkának ugrott, hogy nagy kerülővel az országúira jusson ki. Be- 1 ecsapkodott a Táltosba és inge karjával törülgette homlokát, amin patakzott a lila verejték, bár a nap se sütött. Azért a zsebkendő sarka mögül szorgalmasan pis logott a termelöcsoport épületei felé. Az ispánlakáson, amit most hálóhelynek hasz náltak, vörös zászló lobogott, s a homlok zatra valaki ráfestette: „ÉLJEN A PÁRTI“ Friss takarmányillat csapta meg az orrát, hogy szinte tüsszenthetnékje támadt; a Bari-gyerekek éppen felajzott vellákkal az istállók felé tartottak, a nyers lucernának volt ilyen átható zöldvirág zamata, az eny he szél mind erre sodorta. Hajdú megrán totta a gyeplőt találomra, ám ekkor várat lan dolog történt. A Táltos nem engedelmeskedett. .. S mintha valami emlék kerítette volna ha talmába, megugrott, csontos fejét úgy elő revetette, hogy Hajdú lankadt kezéből ki rántotta az amúgyis rövidreszabott gyep lőt és vad vágtának fogott... Egyenest bé a tanya irányába! ... — Hő, hő az anyád! — ordított rá. Az ostomyélhez kapott a lőcs felé és felállt, úgy csapdosta a hátát: — HŐ, hő! — de Táltos még nagyobb vág tának fogott, bordái úgy mozogtak a ha sán, mint a csíkos harmonika. Csontos lá bai már a tanyaudvar földjén zuhogtak, gáttalanul rohant, a gyeplőt a földön húz ta utána. — Hó, hó — üvöltött most már Hajdú bikahangon, kalapja lerázódott és hátrahullt a porba s szinte lobogott sugár- véres üstöké. — Szétrázatja a kocsit! — Alighogy ezt kimondta, a jobb alsó kerék ráfja leszaladt, és a sing csengve ütődött neki a göbölyis tálló kőfalának. — Hő, a márjád, aki ne hagyjon el! ■— káromkodott Hajdú teli torokból és kétkézre fogta az ostort. Dühödten osztogatta neki, de a sze rencse ez egyszer ebben is Táltost támo gatta: a szíj beleakadt csapkodó farkába és beleguhancolódott. Húzta Hajdú nyeles től, de a gebe most rászolgált Táltos nevé re; úgy megbokrosodott farkának ráncigá- lása miatt, hogy olyan magasat ugrott, hogy szegény Hajdú keresztülbukott az ülödeszkán, bele a kocsi fenekébe. Az egyik Bari-gyerek, látván a szörnyű romlást, letette a villa lucernát és a pari pává lett gebe elé akart ugrani, de az egyenest irányába tartott, mintha el akar ná tiporni. Bizony neki is menekülni kellett s félreugrott a veszély elől. Ekkor azonban szokatlan jelenség játszódott le ... Táltos nagyot prüszkölt, nyihogott, majd két első lábát széjjelvetve, métereken belül megállt: — a vella lucerna előtt! Mohón fúrta bele a fejét, ökölnyi, ép szeme dudorként kidül ledt s mikor felemelte nyakát, hatalmas zöld bajsza lett a ropogós lucernából. — Ehhehi! — lötyögött vén Bari, aki tá volabbról, a szín sarkáról nézte végig az esetet. Mint egy kirepedt duda, úgy heher- gett. — A lucerna kellett ennek, zabálja, majd megfullad — vigyorodott el a kobakfejü Bari-gyerek is, akinek trágyás inge alól ki villant izmos teste. Hajdú sötét, dúlt ábrázattal tápászkodott fel a kocsiderékból, majd hirtelen leugrott, hogy apróra hasítsa püfölje az engedet lent, aki így megszégyenítette. Ráhúzott összeszorított öklével, de ezt Táltos fleg mán föl se vette, csak ökle fájdult a cson toktól. Ekkor, mivel kézzel nem árthatott néki, hátraszaladt az ostorért, aztán usgye, adj neki, a pimasznak. De vén Bari eléje állt és megfogta a kezét: — Bolond vagy, Pista öcsém? Hadd egye, nem vésiz kárba, van itt elég. — Mit, hogy én a maguk szénáját etes sem ? ... még a hátam közepére se ... Eresszen!... — és el taszította magától az öreget. Odaugrott a lóhoz, nyélrefogta az ostort és hatalmasat húzott a nyaktájára: — Büdös dög, kell a csoport szénája ? Nem volt elég a kukorica? — és csapkodta füi- tő körül, fordította volna el a rudat. Ám Táltosnak az ütleg meg se kottyant. Száz rémült katonakocsis verte már el őrajta a port s menekült általa eszeveszet ten. Ez a kis csapdosás, akár cirógatásnak tetszhetett, csomós nyakabőre meg se da gadt tőle. Sőt, hogy makaccságát jobban kifejezze, egyszerűen ledőlt a lucemarakás mellé, semmi szándékot nem mutatott az elmozdulásra. Rúgni így nem tudott, de bö- szülten nadrágja után kapdosott. Hajdú ütötte, zöcskölte, keltegette, de sikertelenül. Végül abbahagyta és elment a kalapjáért; a kocsisinget a kisebbik Ba ri-gyerek addigra odahozta. — Ezt most már fújhatjuk — dörmögte Hajdú mogor ván — ez így fekszik itt holnap reggelig, ha nem egy hétig. Ismerem már a rohad ta t, igy még nem hozott szégyenbe ... Hajdú majdnem sírt dühében, de fojtot ta, szorongatta magába. Letette az istrán got, karikákba dugta a lenyaklott lőcsö ket és a singet feldobta a kocsifenékbe. — Ezzel a kocsival már úgy' se lehet menni egy tapodtat se, szétrázódik s nekem nincs minden napra egy tartalékkerekem__ — Ez se nagy baj Pista öcsém — vi gasztalta vén Bari — itthagyod nálunk. Holnap ünnep lesz, úgyse mész sehova, hét főn pedig újra itt lesznek a kovácsaink és ráütik neked a ráfot. Ezen nem kell so kat gondolkozni. — Majd mi vigyázunk a lóra is, —ajánl kozott a nagyobbik Bari-gyerek — azt is be lehet kötni addig. Meg is etetjük, az ünnepeken keresztül is, mindig lesz itt va laki. — Ezt őrizheted éjtszaka is, mert ez el nem mozdul innen — rúgott bele Hajdú a faracsontjába. — Dehogy — vigyorgott tudóskodva Ifjú Bari. — Nem azért végeztem én el a lőtan- folyamot, ugye, öreganyám ? — vakarta meg a ló fületövét. — Táltos nyugodtan őrölt. Gazdáját csak még jobban bosszantotta, hogy ilyen vendégszeretöen bántak vele. A Bariakat ő azelőtt mindig lenézte. Ezek egy
