Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
gazdát se szolgáltak soha esztendeig, több ször fellázadtak, mert heten voltak és meg verték a gazdát. Apjukat is a csendőrök verték agyon. Most meg? Úgy uralkodnak itt, mint a gazda s szelídnek mutatkoznak, mint a bárány. Vén Bari az egész állatállományt meg mutatta neki: a száz darab szerződéses hízót, a törzskönyvezett teheneket és a könyvnélkülieket, Gertrúdot, a mimózalel- kü svájcit, amely huszonöt litert ád na ponta. Még a dróttal kerített tyúkfarmot is megmutatta, mint érdekességet. S mind ennek nagy részét állami segítségbe, köl csönként kapták, ugyanígy a teljes juhnyá- jat ötven gyapjassal. Hajdúban csak úgy kavargott az irigység. Egészen beesteledett. Mire visszatértek a nézegetésből, Táltos már a nagyistálló jászla elé volt kötve. Gazdája szontyolo- dottan legyintett, de bennhagyta a lovát. — Akár itt is maradhat örökétiglen — vigyorgott ifjú Bari nyers gumiképével. — Nekünk irtó nagy szükségünk lenne tej hordó lóra, a mieinket sajnáljuk ilyen csip- csup munkáikra beállítani... Te meg elhu- zogatnád itt a vizeslajtot is, ugye ? — csap kodta meg a ló nyakát s a körme végével vakargatta forradásos oldalát. Táltos nyu godtan tűrte, majd mintha sohse akarna innen elmenni, leheveredett a friss almon. — Az ám, — hunyorított vén Bari is — holnap nagy belépések lesznek ... Ehhehi, megveszünk kocsistul, lovastól. Ha jdú újra legyintett, megkaparta a baj sza végét és csak ennyit mondott végeze tül: — Hát akkor hétfőn jövök értük. Ad dig is köszönöm a szívességüket. Elindult gyalog az estébe és teljes sötét ség volt, mire a faluba ért. Mióta Illimány- ba is bevezették a villanyt, a falut utca sarkokon kivilágították s messziről úgy tet szett, mintha égett volna; a villanycsilla gok magasan föl megvilágították a finom porfátylat és parazsas bolyhokat képeztek benne, amik az eperfák sötét seprűire te lepedtek. Alighogy a szélső utcába beért, az első villany alatt megszólították; a Ka por ángya volt, aki a falaljába üldögélt: — Te vagy Pista? ... Siess haza, mert a feleséged megint rosszul lett. Épp a dok- toménak vittem paprikát, mikor hívták hozzá az urát. Hajdút megdermesztette a hír: — Tény leg? — és meglódult, szinte futott. Majd betörte a kiskaput, elzuhogott a faoszlo pok között, amikkel a meghosszabbított ereszt támasztotta alá. Szárfástól rontott be a szobába. — Pszt! — tartotta elé két fehér kezét a szemüveges orvos, aki a szoba közepén, lavórban a kezét mosta. — Alszik! — Hajdú megtorpant és ijedelemmel arcán esetlenül lépett az asszony ágyra mellé. Az ágy szélén Juhászné, Virág Julis ült, fele sége testvére kisírt szemekkel, aki elsza ladt a húgához a nagy riadalomra, mert a fél falut telekiáltozták az asszonyok, hogy halódik Hejdúné, Virág Ilona. Ekkor már c se bírta magában tartani az éves haragot és eljött. Az orvos megmosván kezeit, összehajtot ta műszeres táskáját és azzal hangtalanul el is távozott fehér köpenyében. Hajdú szótlanul nyitotta ki a szűk ablakokat, me lyekben a bokros muskátlik csak még job ban elfogták a levegő útját. Lerakta őket a szoba földjére, aztán leült a fehér ab rosszal terített asztal mellé, melyen egy másik edény volt teli vizesruhákkal és te nyerébe hajtotta fejét. Juhászné is szótlanul ült jódarabig, aztán szipogva sóhajtott: — Jaj, édes húgom, Vi rág Ilona, mi lett belőled... — Kötényével megint szeme sarkában babrált, másik ke zével a beteg verejtékes hátára húzta a dunnát. Hajdúménak belesüppedt kis zöld- alma feje a vánkosba, gyüszücske szája onnan lihegett ki, de most már sokkal egyenletesebben. Nénje egy idő múltán csendben folytatta a sopánkodást, suttogva mint a rekedtek. — Ez lett belőled, mert ezzel az asszonyhajcsárral adtad össze ma gad, akiben nincs egy szemernyi kímélet. Hát szabad egy asszonyt így a kilencedik hónapjában? Markot szedni, kévét kötni? Nem is tudom, hogy bírhatta ez a gyenge pára... — Nálatok is csak dolgozni kellett volna neki, — vakkantotta az asztal mellöl Haj dú — itt nálunk nincs, aki megcsinálja he lyettünk. — Nálunk? Két hónapot szavaztak meg Gálnénak, előtte is egyet, utána is egyet: Sze&eresnének, Lajkónének, Gabics Annus nak, Király Jucinak és a többi menyecské nek. Lettek is olyan ötkilós gyerekek, hogy virítanak, mint a rózsa. És még hozzá fi zetséget is megszavaztunk erre az időre, százalékot a jövedelemből. Hajdú nem válaszolt, csak gyürögette borostás állát, melyen mint a tüske ütkö zött ki a fekete szakáll. Mintha a fejét, gondolatait gyúrta volna át vastag ujjai között. Juhászné nem állhatta ezt a nagy hallgatást és melléje ült az asztalhoz. — Mire jutottál? Körülnéztem alaposan a konyhában és az istállóban; nagyon szü- kecskén kerülhet, pedig, amint hallottam, alaposan fölszedegetted a földmüvesszövet- kezeti kölcsönöket. í— Mi közöd hozzá ... — Mi közöm? — sziszegett Virág Julis. — Tán azt hiszed, hogy elhagyom tiporni a húgom érdekét? A gazdaság az övé is, nemcsak a tiéd. Annak vége már, amit cse lekedtél velünk. Te uszítottál össze ben nünket, veszejtettél össze, mikor pedig úgy éltünk egymással lánykorunkban, mint a páros galambok. Ha szegények is voltunk, de sohse irigykedtünk egymásra. Most meg a kulákoskodás elvette az eszedet... De hol az a ló, mondd! ? — Belépett a termelöcsoportba, — röh- lientett Hajdú, mint amikor egy savanyú tök kettétörik — az már belépett akaratom ellenére. Megbokrosodott és bevágtatott a
