Fáklya, 1952 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1952 / 4. szám - Nagy Sándor: Megbékélés / Sztálin-díjas magyar írók
most meg te sértesz. A feleségének, te szem fel, betegsége alatt nincs aki főzzön, de az asszonyod egyszer sem ment el hoz zá segíteni. — Nem is szeretném ha elmenne — vá gott vissza Juhász zord arccal, pipája az eget fenyegette. — No látod, hogy cseppet se vagytok különbek? Sőt, te még rosszabb vagy, mert rajtad még a termelöcsoport se javí tott. Neked csak az volt a szerencséd, hogy hadifogságba estél és gyapotot csu- pálhattál egy kolhozban, különben azt hi szem, hogy te is kívül lennél a csoporton.-— Nem igen hinném — válaszolt békét- leniil Juhász. — De ki az a Hajdú Pista, hogy rajta civakodjunk ? Én megmond tam a magamét, oszt kész ... Hajdú Pista pedig ezalatt befogta a lo vat, de azzal is sok időt töltött, hogy elha ladjanak a csoportbeliek. Színüket se akarta látni, nemhogy velük menni. A fa luban esetleg azt gondolnák, hegy ö is cso portot nézni volt. Alig négyszáz méterre esett tőle a „Petőfi" földje, de ő, mióta a csoport létezik, egyszer se tette meg ezt a négyszáz métert. Nem volt kíváncsi a kolhozra, tőle akár bepudvásodhattak. Most azonban rossz irányba indult el a Táltos, épp az ellenkező irányba. — Hő — kiáltott rá Hajdú — nem arra megyünk hékás! — Fordulni kellett volna a szűk dűlőn, de a szekér egy sor jegenye közé szorult be, melyek úgy álltak ott, mint a hórlhorgas csőszök. Tovább hajtott hát és végül a Táltos tarajos hátára engedte a gyeplőt: — Megnézzük Táltos, megnéz zük mivel hencegnek a csoportbeliek! ? — szólt oda lovának gőggel, hogy elleplezze, a belsejében felgyülemlett irdatlan kíván csiságot. És megtette azt a négyszáz mé tert, amit egész esztendőben dacból se járt meg. Az esti határ is néptelennek tűnt, úgy, hogy senkitől se kellett tartania. A Petőfi téeszcsé 450 hold földje valóban oázisként vált el az illimányi határ többi részétől. Itt enyhén domborodott ki a föld anya mellette s két óriási tábla tengeri mint a smaragd ékesítette. Amerre a pú pos dombtábla emelkedett, ott, valami Haj dúnak ismeretlen növény sárgállott: a gya pot. Itt, ahol megállította kocsiját, a ku korica esett a kezeügyébe. Leugrott a báli ról és remegő kézzel tapogatta meg a ha- ragoszold szárakat, melyek mint a bot, úgy egyenesedtek, a feslő csöveket, a bőrös le veleket; még a föleibe is be tűrt lábujja bütykével, hogy ott fedezze fel a csoda szert, amitől a termény ilyen üde színű. S ami igaz, ebben a táblában fiának se lehe tett találni gazt és a talaj — ez tűnt fel különösen Hajdúnak — mintha most is meg lett volna kaparászva. — Ezek itt öt ször is kapáltak, — morzsolgatta az érdes földet hitetlenül — csak azt tudnám, ho gyan győzték? — Tovább ment. .. A ta karmányrépához ért, mely mint a bujazöld selyemkötény, volt a domb hasára terítve, a dombocska napraforgóval koronázott fe jéről még egy félkilométer hosszú szerző déses cukorrépa-pántlika is csüngött alá, a völgyesben épült tanya irányában. Minden szép rendben és nagy táblában elvetegetve, akárki megnézhette. Hajdúban feltámadt az irigység, számolgatta magában, hogy mi jön ki ebből? A nagy, csillagalakú gabo natáblán, mely a tanya balfelén húzódott, lehántották már a tarlót s valami pillan góssal vetették be másodszorra, hogy a ta lajt ezáltal is erősítsék. Közeledett a tanyához, mely a Halmay- grófok uradalmának csak a legszélső pusz tája volt s azelőtt ispánlakáson és két hosszú gőbölyistállón (kívül nem volt rajta egyéb. A cselédek, a summások a másik pusztáról jártak át, de külön szállásuk nem Volt, az állatokkal aludtak. Most ez a rideg uradalmi kép megváltozott s ha Hajdú nem tudta volna, hogy mit lát, bizonyosan nem ismerte volna fel a tájékot. Úgy tetszett, mintha kisebb falu felé közeledett volna. Az ispánlakás és az istállók közötti négy szöget most beépítették. Hatalmas szín vö rös teteje látszott, mely tömve állt mező gazdasági szerszámokkal, egy égszínkék festésű szelektor be se fért, két hernyólá bú vetögépet is egymás farára toltak. Még a szín előtt, annak oldalához ragasztva vil logott a kovács-bognármühely bádogtete je, széles vasajtaját lecsukták, csak egy fa tönkbe vert üllő árvuit előtte. Az istállók külső oldalán új disznóólak húzódtak, a s 'r- ga deszkapalánkon felbukott a rőt fény és összeolvadt a vibrálás a tanya mögötti szé- rüskert arany kazlaival, ahonnét vén Bari és unokái nagy villa takarmányokat hord tak; Hajdú ilyen távolról is felismerte őket. A Bari-család vállalta az állatok gondozá sát, a vén volt a disznótelep öre-ura, uno kái meg a lovakat, teheneket kezelték. így, erről az oldalról úgy tűnt, ahogy esapko- lódtak a villákkal, mintha a napot bököd- ték volna, melynek vörös hordója a kazlak közé állt. Hajdú Pistát azonban nem érdekelte a festői színkép, ö mindent a hasznosság ol daláról szeretett felfogni. Mikor a birtokot átszelő csatorna kőhídjához ért, melyen egyenesen a tanyára vitt az út, a hídon visszarántotta a gyeplőt. — Hő-hopp! — Ez hát az a híres duzzasztómű? Leugrott a kocsiról megint és bekukkantott a csator nába. A híd lábánál láncon mozgó, kezdetle ges szerkezetet pillantott meg, amive ' betoncsövet alkalomadtán el lehetett zárni s ezáltal eső alkalmával a víztömeget meg állítani. A szovjet kolhozok öntözömódsze- rének utánzata akart ez lenni, Juhász Kál mán eszelése, persze igen primitív formá ban. Annyit mégis elértek vele, hogy a legválságosabb időkben öntözni tudták a próba-rizsföldet, amit kísérletileg vetettek félholdra a dombontúli sziklegelcre. — így aztán könnyű haladni, mások elől elfogni a vizet -— horkant Hajdú s szinte örült, hogy talált indokot dühére. Felugrott a kocsijára és el akart hajta ni a szövetkezet mellett a régi dűlőn, mely
