Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 2. szám - Nagy István: Földi mogyoró
— Nem én . . . Nem ment olyan mélyre az ekevas, ahun a mogyoró van. . . Az öreg meglepődött. — Hunnan tudod te? — Látom. . . — Nacsak keress, hátha mégis lelsz.. . . Miska odaért a nyomorult gebehez. Az a földön feküdt es nyögött. Leguggolt hozza. Megszokott mozdulattal nyúlt a feje irányába, hogy megsimogassa. Félúton döbbenten állt meg a maszatos gyerekkez. Miska felugrott és lélekszakadva futott a két ember felé. Azok csak ettek nyugodtan, egyikük sem nezett a ló felé. Mintha elfelejtették volna. A gyerek elfulladva ért oda hozzájuk. — Nagyapám. . . ídesapam. . . Megdöglik a Ráró nrnn- gyán! A két ember rá sem nézett. — Hajjak? Megdöglik a lú! Odamzzenek! . . . Ahun fek szik ! Az öreg ráhunyoritott. — Mer pihen. . . Azir . . . Miska lelkendezve kiabált tovább. — De vires takony gyón az orabul, meg nyál. . . — Csiba teee! A gyerekbe befagyott a szó. Az apja szeme csak akkor olyan, mint most, ha nagyon haragszik. Akkor pedig nem jo közel lenni hozza. Elodalgott hat a fa megetti kisárokba. Az öreg becsukta a bicskát, ciccegve szívta a fogat. A veje cigaretat sodort. —Hajja l kend. . . Én estére bemegyek. — H óvá ? Mihály megnyálazta a papírt. — A szövetkezetbe. Az öreg tenyerehez ütögette a pipát. — Tán a traktor miatt? A veje nem nézett rá. — Hát. Szekeres István tüzet csiholt es szortyogva szívta a cserep- pipát. A harisnyaszarból készült dohányzacskót akkuratosan összecsavarta. Bütykös ujjával megnyomkodta a parazsat es becsattantotta a kupakot. Nem szólt. Mihály kifújta a füstöt. — Megdöglik a lú, megláttya kend. . . — Meg. Mihály idegesen tolta fel a homlokáról a kalapot. — Oszt lú nélkül hogy akar kend felszántani? Az Öreg hegyeset köpött. — Sehogy. A veje meredten nezett rá. — Sehogy ?- Ügy. Az öreg kiakasztotta a foga közül a pipát. — Meg azt nem tudom, hé. . . de közre nem dógozok! — Mir ? — Mert az én fődem, míg én ílek, nekem teremjik, vagy ha nem tudom megdogozni, hát ne teremjik senkinek. Mihály rácsapott a csizmaszárára. — Nékünk se? Az öreg megütközött. — Nektek? — Nekünk hát. Nékem Julisnak, meg a kisgyereknek. Szekeres szembefordult a vejével. — Hászen, kaptál vóna fődet, mikor hazajöttél, mirnein igényeltél? — Hogy igényeltem vóna, mikor azt mondta kend. boqv ót van ez!! — Hát ez itt van most is!. . . Mihály elkeseredett dühhel bólintott. — Itt, egye ki a fene Tudnám is én, hogy mit csinálják, de megköti kend kezem, lábam! Két lú is kevés ide, de nem egv öreg gebe! Hát meg, ha az se' lesz! Az öreg kitérőén mondta. — Majd felszántunk napszámmal. — Napszámmal az Isten, aki megveri! Miuoi hzcti kend a napszamot ? — Pizbül. — Tudom mán. A fiasdisznora gondol kend1 Az öreg a pipát megigazitotta. — Arra. Mihály fokozódó indulattal nézte — Hat nem azt beszeltük, hogy bornyut veszünk a mala cokból ? — Mostmán nem. Kocsis Mihály felugrott. — Nem-e? — Nem kell bornyú. . . Majd veszünk ősszel tehenet. . ; a termisbül. — Hát kend vehet, de én a disznómat nem adom! Nékem mán eleg vöt ebből! Kend csak a maga nótáját fújja, oszt nem törődik avval, hogy mosman más világ van. mint azelőtt! Mosman nem teheti meg, hogy nem szánt, meg nem vet, mert ha kend nem akar, megcsinálja más! Az öreg felnézett rá. — Még te is hé, mi? — Meg én! aki olyan fafejű, mint kend, megérdemli, hogy kihúzzák lába alól a fődet! Nemhogy igyekezne újítani, meg azt is el akarja pocsikolni, ami még meg van. Hát a íiasdisz- nóbul nem eszik kend! Abbul bornyú lesz. . . ha akárhogy lesz is! Szekeres utálkozva ingatta a fejét. — Jól kitanultál a fogságba' Mihály! Az rábolintott. — Ki hát! Láttam én ott olyan gazdaságot, amilyent kend még álmába se, oszt tudom, hogy azt itt is meg lehet csinál ni, csak össze kell fogni a többiekkel. . . — Olyanokkal, akik azelőtt komencióbul íltek. . . meg a piacrul. Mihály elvörösödve kapta fel a fejét. — Énrám érti kend, tudom. Én is cseléd 'votam, míg Ju- list el nem vettem. Nem is adta vóna hozzám, ha nem gyött vóna a gyerek előre. . . Addig a más kutyája vótam, azutan meg a kendé lettem. . . de mosmán élig vót! Az öreg felkászálódott. Fejébe igazította a nagy zsiros ka lapot. — Akinek fáj valami, kösse be. Hátat fordított a vejének és elindult a lovához. Mihály kavargó indulattal nézett utána. Gondolkozott. Üj cigarettát sodort és jól leszívta a füstöt. A szél idehozta a traktor püffögését. A gyerek ott hasalt a lábánál. — Hallja, ídesapám? — kérdezte bátortalanul. Az apja rámordult. — Mit te? — Hát a traktort! Füleltek. — Hallom. . . A gyerek felbátorkodott.
