Fáklya, 1951 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1951 / 2. szám - Ág Tibor: Népdal és "magyar nóta"
Népdal és „ magyar nóta“ Szebb, boldogabb életünk építésében nem szabad megfeledkeznünk kuiturele- tünkről sem. Kell hogy kultúreletünk minden ágában is meginduljon a kultúr- forradalom. Ahogy az irodalomban elve tettük azokat a műveket, melyek elterel ték a dolgozók figyelmét a napi problé mákról, úgy kultúréletünk minden ágá ban is harcolnunk kell az olyan művek ellen, melyek a múlt úri társadalmának szüleményei és határozottan rontják a dolgozók ízlését. A zenében is ezt az irányt kell követ nünk. Népi demokráciánkban, ahol már a dolgozó nép vette kezébe az irányítást, nincs szükségünk a letűnt grófok dalaira. Van nepdalkincsünk, vannak uj tö- megdalaink, melyek megtartották a nép dal jellegzetességeit és tartalmukban ki fejezik dolgozó népünk építő erejet, ha zánk iránti szeretetét, egyre fejlődő éle tünk vidámságát, derűlátását. Nagyon időszerű tehát foglalkozni népdalkincsünk és a polgári műdalok, az úgynevezett „magyarnóta" közti különbséggel. A „magyarnóták" kizárólag múlt ;zá- zadbeli úri műkedvelők alkotásai, melye ket a városi, kávéházi cigányzenekarok terjesztettek. E dalok szerzői nagyobb részt még a kottaírást sem ismerték. Leg több esetben, ha a szerzője ki akarta nyomtatni a dalt, zeneértő ember szerez te hozzá a zongorakiséretet. Ilyen múdal- szerzők voltak Fráter, Dankó, Farkas, stb. Ami a műdalok szövegét illeti, azok népdal-utánzatok, tartalmilag meg sem közelítik az igazi népdalt. A dallamok pedig szintén az újabb keletű népdalok utánzata azzal a különbséggel, hogy míg a népdalok megőrizték valódi magyaros jellegzetességüket, ezeken a műdal okon a német műdalok hatása érezhető. Az u n. „magyarnótákon", vagy egyes helyeken „nóbel-nótának" is nevezik, visszatükrö ződik a polgári társadalom Ízlése. A múlt század végén és a század elején annyira divatba jöttek ezek a műdalok, hogy las san kezdték kiszorítani a népdalt. A kapitalizmus fejlődésével a városi üzemek egyre több földművest vontak be az ipari termelésbe. A gazdasági válságok, a munkanélküliség idején a paraszt visz- szatért a falujába és magával hozta a vá ros értéktelen, de divatos műdalait, az u. n. „magyarnótákat’'. Régi szép dala inkat pedig már csak az öregek énekel ték. Nálunk, Szlovákia déli részén, ahol vá rosainkban kevert a lakosság, ham irossan szlovák szöveget is költöttek ezekre a mú- dalokra. De sok ily szlovák műdal is di vatba jött. amelyre viszont később ma gyar szöveget költöttek. Pl. a Prší, prší len sa leje. . kezdetű dal. Ezekkel a műdalokkal szemben népda laink valódi kincsek. A népdalnak nem ismerjük a szerzőjét, szerzője maga a nép. A népdal nem egy nap alatt kelet kezett, nem egy ember szerzeménye, ha nem az egész társadalom közös munká jának eredménye. Nem is tudjuk ponto san megállapítani, mikor keletkeztek. Leg régibb népdalaink több mint ezerevesek. Legősibb rétegükre egy bizonyos fél hang nélküli ötfokú — pentatón — hangsor jellemző. Bartók és Kodály tudományos műveikben bebizonyították a magyar nep- I. Badacsonyi kéknyelűt. Finom drága jó nedűt. T 'Fim este. .enc rajkó hegedült, Egy kis leány beleült Az ölembe, A húr pattant, A csók csattant, A kéknyelű jókedvünket tetézte. Három éjjel három nap. Nekem meg a páromnak, megérte. dal legősibb rétegének, a nagy orosz sík ságon élő török-tatár népek dalaival, fő leg a cseremisz dalokkal való rokonságát. Képzeljük csak el, hogy olyan távoli né peknél, akitől a magyarság már több mint ezer esztendeje elszakadt, népdala ink legősibb rétegét felfedezhetjük. A régebbi magyar népzene tehat, kétségkívül az egész nemzet évszázadok közös művelt ségének hagyatéka. Hogy „magyarnótákat” énekelünk az nem baj. Azonban nagyobb hiba az, hogy kevéssé ismerjük népdalkincsünket. Nem csoda, hogy dolgozóink nagyobb része nem is ismeri népdalkincsűnket, hisz a nép dal nem tudott eljutni a városba, falun >s már kihalófélben volt. De ha megismer jük és megszeretjük népdalainkat, egesz biztos, hogy népdalokat fogunk énekelni és nem polgári műdalokat. Hasonlítsunk csak össze egy ilyen „ma- gyarnótát" egy igazi népdallal II. Meg ittunk mi minden bort. Ami Badacsonyban volt. A pincében, Nem öntöttük kupába, Se porcelán pohárba, Se ic-ébe. Csapról nyeltük a jó nedűt, Az italtól megszomjaztmik, Csudára. Három hétig oltottuk, (oszt) Egymást addig csókoltuk. Utána. Irta; ÁG TIBOR Badacsonyi kéknyelűt . . . Morvav-Szondi szerzeménye. Ez a dal maga a legjobb bizonyíték arra, hogy a magyarnóták nagyrésze a dorbézoló urak nótái voltak. A nép egyes helyeken találóan nevezi „nobelnótának'1. Ha a vers tartalmát megfigyeljük, az el ső versszakból kitűnik, három éjjel, há rom nap mulattak és hogy kilenc rajkó húzta a fülükbe. A második versszakból kitűnik, hogy csapról nyelték a bort, mi után megszomjaztak az italtól, három nap nem volt eieg, így hat három hétig mu lattak. Dallama elcsépelt sablonos fordulatokon mozog. Szinte érzik rajta, hogy szerzője milyen véres verejtékkel kalapálta össze. Teletűzdelte félbangokkal csak azért, hogy könnyebb legyen.
