Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)

VIII. Függelék. A városi múzeumok föladatai és a Fővárosi Múzeum (1913)

amelyen még ma sem emelkedtek túl, vagyis a hombártípus. Eleinte ez is jó volt. Az egész kezelés egyetlen igazgatóra vagy konzervátorra hárult, akinek feladata volt a gyűjteményeket rendezni és — ritkább esetben — kiépíteni. Legjobban mutatja a múzeum vezetőjének cime, hogy mit tekintettek legfontosabb feladatának — a múzeumőr vagy konzervátor cím, amelyet ma kétségtelenül senki sem alkalmazna többé. Eleinte azonban teljesen kifejezte a voltaképpeni tartalmát és terjedelmét annak a tevékenységnek, amely azóta sokkal többet ölel magába. Termek a gyűjtemények számára, igazgatói szoba, esetleg még egy szoba a restaurátornak, ez volt a pincében elhelyezett csomagoló helyiségeken kiviil mindaz, amiről egyáltalában szó lehetett. Mert amint nem volt múzeumkezelés, amikor a fejedelmi családok tulajdona az állam felügyelete alá került, ép oly kevéssé voltak eleinte látogatók. Amíg a fejedelmi családok és az udvar birtokában voltak a műgyűjtemények — az egyszerűség kedvéért csak a művészeti' múzeumokra szorítkozunk —, a látogatók olyanokból kerültek ki, akik élvezni tudták a gyűjteményeket és szerették azokat. Amikor ugyanezek a gyűjtemények nyilvános múzeumokká lettek, egyszerre elárvultak. Alig látogatták mások, mint átutazók és így szilárdulhatott meg az a vélemény, amelyet még máig sem sikerült leküzdeni, hogy a múzeumok csakis az idegenek kedvéért vannak és a benszülött csakis akkor látogat el oda, amikor vidéki vendégeknek kell a várost megmutatni. Még csak ma van keletkezőben az a múzeum, amely abban látja feladatát, hogy működését saját székhelyén fejtse ki.

Már az is nyereség lett volna, ha megmaradtak volna a monumentális homlokzatú hombár legősibb típusánál. Azonban elhagyták a hasznos formának ezt a legegyszerűbb típusát is. Azokkal az épületekkel szemben, amelyeket Klenze Münchenben és Schinkel Berlinben emeltek, a drezdai és bécsi képtár újabb épületei visszafejlődést jelentenek; mert mint az architektúrában általában, a múzeumépítésnél is uralkodó szemponttá vált a homlokzat kiképzése.

Mindazt, ami ennek a hatása alatt keletkezett, egy egészséges korszak a valóságos építőművészet karrikatúrájának fogja érezni. A múzeumok annyira jutottak, hogy nem érnek semmit, még raktáraknak sem.

A tűzveszedelemre való tekintettel a múzeumokat legszívesebben szabad téren építik fel, aminek következtében nem egy, hanem mindjárt négy homlokzatuk keletkezik. Ez pedig rendszerint elnyeli az építési költségeknek legnagyobb részét, úgy, hogy akárhány olyan épületben, amelyiken kívül bronzreliefek, homokkődfszek, üvegmozaikok, színes és egyszínű terrakotta mozaikok pompáznak, nem lehetett annyi területet nyerni, s belül nem volt annyi disz, vagy csak olyan alaposság sem, mint akár egy udvari bérlakásban. Nagyon kedvelt típussá lett az olyan, amely az utcai homlokzatra erősen kiugró rizalitokat ragaszt. Említhetnék olyan múzeumot is, amelynek szélesen megalapozott homlokzata mögött parányi épületteste van, amelyet csaknem teljesen lefoglal a lépcsőház.

Az önmagáért valónak tekintett és kiindulópontul elfogadott homlokzat befolyása elsősorban a világításban érvényesül. A homlokzat természetesen az olasz paloták homlokzata, amelynek feladata a világosságnak lehető kirekesztése. Nálunk északon épen az ellenkezőjére van szükség. Ismerek egy nagyon hires múzeumot, — az egész ország büszke rá, az iskolásgyermekek megtanulják építőjének a nevét, — amelynek megvan a szokásos négy gazdagon kiképzett homlokzata, a bejárat oldalán a sarokrizalitokkal. Belül pedig Így fest; a bejárati csarnok két oldalán a rizalitokban két négy- szögű terem van, ezeknek mind a négy falában a fal harmadrészét bőségesen kivágó nyílás, ezek közül kettő ajtó — inkább kapu —, kettő pedig alaktalanul széles, alacsony ablak, alacsony ablakpárkánnyal. Ezek mögött a teljesen használhatatlan keresztvilágítású falnélküli termek mögött van

690