Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900-1918 (Budapest, 1959)
VIII. Függelék. A városi múzeumok föladatai és a Fővárosi Múzeum (1913)
mindkét oldalon egy-egy hosszú, keskeny terem, három ablakkal, kettő a hosszabb, egy a keskeny oldalon és három ajtó van még a belsó oldalukon is. Ennek a két teremnek sincsen sem világossága, sem falterülete. A földszinten tehát elveszett négy terem, pedig a lépcsöházon kívül alig van még egyéb hely. Az első emelet persze hasonlóképen fest. Ezek a saroktermek két ablakkal és két ajtóval egyáltalában nem kivételek, inkább tipikusoknak mondhatjuk. Nagyobb múzeumokban van nyolc ilyen terem, esetleg tizenkettő is. A legcsúnyábban agyonépített múzeumok egyike —- ezt már az imént említettem — úgy igyekezett magán segíteni, hogy a saroktermekben az átló irányában falat húzott. Mivel pedig a múzeumokat a falterület nyerése céljából építik, fillérre ki lehet számítani, mennyi bérösszegbe kellene kerülni egy négyzetméter falterületnek és ilyenformán mennyit veszít használati értékben az olyan múzeum, amelynek a homlokzata miatt tizenkét tökéletesen használhatatlan sarokterme van. A homlokzaton, vagy a négy homlokzaton kivül, az alaprajz gyakorlati kifejlesztése szempontjából a legveszedelmesebb a széles ajtónyilások segítségével impozáns perspektívákra törekvő tengelymegosztás és a lépcsőházzal űzött helypazarlás. Hallatlan áldozatokat hoznak a tengelymegosztásnak: feláldozzák az épületben a legjobb helyeket, amelyek egy jól világított fal közepén fekszenek és — ami épen ilyen hiba — feláldozzák a zárt területhatást. A perspektívák lehetnek szépek, azonban mégis csak látványosságok. Sokkal fontosabb a kiállított műtárgyak nyugodt hatása. Ez pedig elérhetetlen marad olyan termekben, amelynek falfelületeit ablak- és ajtónyílások forgácsolják el. A perspektívák görcsös keresése, kerüljön az bármibe, esetleg mindenbe, arra vezetett, hogy a termek egyúttal folyosókká lettek, amelyekben épen olyan -kevéssé lehet a szemlélődésre nyugalmat találni, mint akár a legnépesebb utcákon. Ki tudna élvezni műtárgyakat, ha állandóan előtte és mögötte vonul el a csak keresztül sétáló látogatók áradata? A lépcsőház legtöbbnyire legalább egy harmadával nagyobb a kelleténél, mert a disztípus azt követeli, hogy a pihenőtől kezdve, felmagasságban két szárnyra oszoljék. Ennek a területnek a harmadrészén rendszerint hasonlíthatatlanul kényelmesebb lépcsőt lehetne építeni. A gót stílusban tartott múzeumok (szerencsére ilyen kevés van) semmivel sem jobbak, mint az olaszkodók és emellett még olyan hibáik is vannak, amelyekbe nem esik bele az, aki reneszánsz stílusban épít. A főhibák azonosak: oszlopcsarnokok a földszinten, amelyeket semmire sem lehet használni, termek és folyosók összekeverése és a perspektívákkal tündökölni vágyás. Most van keletkezőben új, hajlékony, kifejezett stílust nélkülöző építészet. Az építészek kezdenek lemondani a homlokzat kultuszáról. Másrészt azonban kifejlődtek a múzeumok funkciói is. A múzeum nem akar többé raktár lenni, a birtokában levő tárgyakkal ízléses felállításban akar hatásokat elérni, nem akar többé sétaút lenni, hanem csalogatni akar kényelmes tartózkodásra. Olvasó, tanulmányozó és előadó termeket szerel föl és sok olyan mellékhelyiséget, amelyekre a húszas évek első építései idején nem is gondolhattak. A nagy múzeumépületek legnagyobb részét sajnos már felépítették. Kis múzeumoknak azonban nagy számmal kell még keletkezniük vagy átépülniük. Ezért érdemes reámutatni néhány általános tapasztalatra, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. A múzeumok, mint organizmusok, fejlődőben vannak. Azt ugyan senki sem tudja előre megmondani, milyen szerepük lesz a művelődés terén a mi kis és közepes múzeumainknak és hogy mit fog ezektől majd a műveltebb közönség elvárni; lehetetlenség már ma gondoskodni jövendő, ma még 44 27 691
