Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)

kezdve. (821/1898-as közgyűlési határozat.) Az összeg hováfordításáról később kívántak dönteni és javaslat előkészítésére bizottságot küldtek ki.

E határozat nyomán állt elő több intézmény vezetője között Toldy László, a régi fővárosi könyvtár gazdája azzal az indítvánnyal, hogy a leendő fővárosi könyvtár és a főváros múzeum céljára fordítsák a kamatokat.

De a felhasználás módjával foglalkozó bizottság úgy látta: nemcsak a milliós alapot kell „talonba” rakni, hanem a kamatokat sem szabad „elaprózni”, hagyják ezeket gyűlni, amíg „méltó” nagyszabású intézmény létesítésére lesz elegendő.

1900. március 16-án, az iménti javaslat értelmében hozott a közgyűlés újabb (az 1898-as határozatot hatálytalanító 396-os számú) végzést és megint egy bizottságot küldött ki, de ez a bizottság évekig nem ült össze.

1903-ban már az évi 80 000 korona kamatok is tekintélyes összegre, közel fél millió koronára gyűltek fel. Ez évben került ismét napirendre a „milleneumi ügy”.

1903. január 20-án végre összeült és abban állapodott meg a kiküldött bizottság (melynek tagjai közt Gelléri Mór, Glück Frigyes, Hoitsy Pál, Máttyus Arisztid és Quittner Zsigmond nevét találjuk), hogy „elsősorban kulturális és humánus” intézményeket kellene létrehozni a kamatokból. A munkásnegyedek környékét, első helyen az V—VI. kerület határán levő gyárvidéket jelölték ki e célra. A bizottság ez alkalommal élénk eszmecserét folytatott arról: bevonják-e vagy sem a munkásság képviselőit a határozat- hozatalba.

Az ülésen résztvevő Bárczy István fogalmazó megállapította: „Igen nehéz megmondani, kik a munkások képviselői”. Egyetértett vele Ballagi Aladár, aki úgy vélte, hogy „Bokányi [Dezső] és Goldner [Adolf] [mindketten a szociáldemokrata párt vezetői a századforduló táján] nem igazi képviselői” a munkásságnak,

„de meg kell hallgatni őket, bár ők [a munkások] a legnagyobb bizalmatlansággal tekintenek mindenre, ami gyámság”.

Quittner Zsigmond (műépítész) viszont azt hozta fel: a munkások képviselői megjelentek az Iparegyletben és kijelentették: „nem kell népotthon, a főváros adja oda a pénzt” és ők maguk megteremtik.

Mire Kasics Péter, a törvényhatóság egy másik tagja megállapította:

„Ha a munkások negatív álláspotot foglalnak el, legalább mindegyikünk elmondhatja, hogy salvavi animam meam [megmentettem lelkemet]”.1

A főváros közgyűlése 1904. január 13-án tárgyalta meg részletesen a különbizottságnak a milleneumi alap kamatai felhasználásával kapcsolatos, ekkor már az összes illetékes városi fórumok által támogatott javaslatát.2 Az addig kikristályosodott javaslat szerint a VIII. kerületben a polgárság adományaiból már létrehozott Munkásotthon kifejlesztésére kell fordítani a félmillió koronás kamatot, mégpedig a munkásság képviselőinek bevonásával.

A város uraiból ekkor, ezen az ülésen robbantak ki az igazi indulatok, amelyek a „nemzeti közörömben való őszinte részvétel” mögött már 1896-ban, az alapítvány letételekor meghúzódtak.

Vázsonyi Vilmos demokratapárti vezér kijelentette : ha a város vezetése alatt csinálják meg az otthont, az „ahelyett, hogy elérné a szociális békének előmozdítását, örökös támadásoknak célpontja lesz”. Adják-e hát oda a munkásoknak ? Nem, erről szó sem lehet, mert

„Azon ellentéteknél fogva, amely a mi irányunk és azon irány között van, amelyet a munkásszervezeteknek nagy része táplál, csak nem képzelhető, hogy a hatóság egyszerűen átad egy intézményt a munkásoknak, azokra bízva annak igazgatását és a maga kezéből pedig mindent kiad?”

Vázsonyi egy munkanélküliség elleni biztosítóintézet alapítását javasolta a felmerült tervek helyett (ilyen üzleti vállalkozásokkal a fővárosban működő nagyszámú hazai és külföldi magánbiztosítók egyikmásika is kísérletezett).

Thék Endre városatya, bútor gyáros viszont azon a véleményen volt, hogy mégis népotthonokat kellene létesíteni, persze, hatósági irányítással, mert úgymond, a munkásokkal való

„minden tömörebb érintkezés egy-egy magvát hinti el a társadalmi kérdések megoldásának”.

— másszóval: a munkások „lecsendesítését” szolgálhatnák a „népházak”.

Veredy Károly városatya más véleményen volt és rövid, de indulatos hozzászólásában, melynek mondatonként többször visszatérő motivumai a „hazafi”, „hazafias” és „magyar” jelzők voltak, élesen

1 Lásd a vita anyagát a Fővárosi Közlöny 1903. évf. 25. sz. 358. és köv. old.

2 Főv. Közlöny 1904. évf. 5. sz. 89. és köv. old.

78