Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
ellenezte az előtte szóló, nála taktíkusabb gyártulajdonos javaslatát. Többek közt az alábbi indokolással szállt vitába: „Budafokon hallotta a munkásokat énekelni és beszélni. A dal nem volt magyar. Hallotta, hogy a munkások közt annyira terjed az internacionalizmus, hogy az egész országra veszedelmes ... Itt arról van szó, hogy Magyarországon mindenki magyar legyen és ha nem akar magyar lenni, akkor ne maradjon itt. A szóbanforgó kérdésnél nem tartja szem elől tévesztendőnek a magyar állameszmét. Ha egy népháza létesítéséről van szó, az is csak magyar lehet...” Ami a magyar munkások kitessékelését illeti: Veredy indítványa éppen megvalósulóban volt. 1903-ban 119,944 személy, 1905-ben már 170 430 és 1906-ban 178 170 személy hagyta itt a hazát. Nem azért távoztak ugyan, mert nem érezték magyarnak magukat, hanem mert nem akartak éhenhalni a „tejjel-mézzel folyó Kanaán”-ban. Semmivel sem volt kevésbé szenvedélyes a vitában résztvevő Polónyi Géza hozzászólása: „Az alapítvány nem akar a sztrájknak pepinériája1 lenni... aziluma lenni az internacionalizmus azon propagandájának, amely az utcán és a temetőben azt hirdette, hogy le a burzsoáziával és éljen az internacionális forradalom. (Élénk helyeslés). Ezeknek az uraknak akar innen hadat üzenni és megmondani, hogy igenis, hajlandók vagyunk mélyen belenyúlni a zsebünkbe a hazafias magyarság érdekében. Erre refrén gyanánt azt hallja, hogy jogot a népnek, hogy hazája legyen. Ezt hallotta azután is, mikor piros zászlóval a Marseillaiset énekelték. A maga részéről szívesen hajlandó a magyar munkás védelmére, aki nemzeti zászló alatt a hymnust énekli (zajos helyeslés és taps)”. Hasonló aggodalmakat fejezett ki Bárczy István (ekkor már tanügyi tanácsnok) felszólalása is, amikor megállapította, hogy a létesítendő népházat „vagy a főváros kezeli és akkor a munkások visszahúzódnak, vagy átadják a munkásoknak, s akkor ki vagyunk szolgáltatva annak, hogy az intézmény esetleg — anélkül, hogy gyanúsítani akarnék — a főváros összes polgárai ellen használtatnék fel, ami semmiesetre sem lehet célja az alapítványnak.” Ezért Bárczy a város tanácsa nevében a VIII. kerületi Munkásotthon kibővítését javasolta, mert azt a polgárok hozták létre, tehát „már alkalmas kezekben van”. Úgy hisszük, az imént idézettek elég szemléletesen megértetik, hogy a főváros törvényhatósága pillanatig sem gondolt egyébre, mint a saját jólfelfogott érdekére, amikor szociális és kulturális létesítményeket ígért. De még önös céljait hajszolva is törpének mutatkozott, ha a nyugati burzsoáziák hasonló megfontolásokkal indított nagyvonalú akcióival hasonlítjuk össze a budapesti polgárság küldötteinek magatartását. A népellenességben egységes volt ez a törvényhatóság, amelyben az ellenzéki Vázsonyi méltán állíthatta szembe a 400 városatya nevében „az ő irányukat” a munkásokéval. Az 1904. január 13-i közgyűlési vitán a budapesti munkásokkal szembeni féltékenység és rettegés „konkrét eredménye”: a milleneumi alap, illetve a felgyülemlett kamatok felhasználásáról ekkor sem határoztak és a tanácsnak a burzsoá érdekeket ugyancsak szemmel tartó terveit félredobva, új tervek kidolgozásával bízták meg az illetékes szerveket. Ezután hat esztendőre elaludt az ügy, de a millió forint, azaz kétmillió korona tovább fiadzott és kamatai 1910-ig már 1 200 000 koronára növekedtek. Ekkor találkozott össze a fővárosi könyvtár dolga a milleneumi alapítvánnyal. Budapest törvény- hatósága 1910. július 5-én, miután néhány hónap óta annyit hallott a könyvtár helynyomorúságairól (Ballagi Aladár és Lengyel Endre 1910 márciusi, illetve áprilisi felszólalásai), elvben magáévá tette az intézmény önálló épületben való elhelyezése tervét és nyilvános hálózattá való kifejlesztésének gondolatát, amit a Könyvtári Bizottság javaslata, a Szabó Ervin által készített Emlékirat és az 1910. június 20-i Szakértekezlet anyaga alapjain Wildner Ödön adott elő ezen a július 5-i közgyűlésen. A törvényhatóságot természetesen befolyásolta az Emlékirat és a Szakértekezlet rendkívül kedvező sajtófogadtatása is. Ezen a közgyűlésen bízták meg Wildner Ödön tanácsnokot (formálisan a főváros tanácsát), hogy a milleneumi alapítvány felhasználása, a központi könyvtárpalota építése és a fiókhálózat megteremtése ügyében készítsen elő konkrét javaslatot. Az előkészítő munkálatok már 1910 őszén megkezdődtek. 1 Nevelőotthona. 79
