Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)
vásároltak pénzért a hálózatnak, 1932-ben csak 8600-at. A központ részére vásárolt kötetek száma viszont kevéssé csökkent: 1929-ben 7300, 1932-ben 5800 kötet jutott a központ polcaira vásárlásból. Tehát míg 1929-ben több mint három és félszer annyi könyvet kapott a hálózat, mint a központ, 1932-ben már alig másfélszer annyit és nagyjából ez maradt az arány egészen 1944-ig. A helyzet gyakorlatilag sokkal rosszabb volt, hiszen a központ szerzeményeinek egységára (külföldi, vagy hazai tudományos könyvekről lévén szó), lényegesen magasabb volt a hálózati könyvekénél. Különösnek látszik, az évkönyvekből mégis az derül ki, hogy minél rosszabbul állt anyagilag a könyvtár, annál nagyobb hévvel vásárolták központja számára a különösen drága, régi, ritka műveket. A legbőkezűbben a Budapesti Gyűjteményt gyarapították különösen többszáz éves nyomtatványokkal. A kérdéssel alább részletesen foglalkozunk. Aligha találjuk magyarázatát annak, hogy nemcsak a főváros történetével kapcsolatba nem hozható, hanem olyan régiségeket is beszereztek, amelyek szükségességét egyedül azzal tudták csak indokolni, hogy régiségek. Ilyen okokból vették meg többek között 1935-ben az „Auslegung des Amts der heiligen Messe” című 1475 körüli nürnbergi ősnyomtatványt, vagy Aquinoi Tamás Szent Pál apostol leveleihez Írott kommentára 1495-ös baseli kiadását. A példákat szaporíthatnánk. Ezeket az antiquitásokat egyszerűen a 09-es Ritkaságok gyűjteménye részére vásárolták és indoklás nélkül emelték ki mint „fontos” gyarapodásokat az évi jelentésekben. 1940-ben büszkén adta hírül az Évkönyv: a fővárosi könyvtár már 45 incunabulummal rendelkezik, az 1941-es és 1942-es jelentések további 4 ősnyomtatvány vételéről adtak hírt, tehát addig 49-re növelték ezek számát. A kereken félszáz incunabulum egy részét az 1919 előtti időkből örökölte a könyvtár, csakhogy akkor nem vásárlás útján jutott hozzá, hanem főként a Zichy-, ç Vámbéry-, a Thallóczy féle ajándékok révén. Az 1930-as években viszont nyomasztó anyagi feltételek között drága pénzen vették az antiquitásokat, ezért ebben a gyarapítási politikában is az öncélúság egyik megnyilvánulását kell látnunk. Az igazgatóság a személyzeti erők elosztásában is a központnak kedvezett. A központi épületbe elhelyezett igazgatási és gazdasági szerveket (igazgatóság, titkárság, fiókközpont, könyvkötészet stb.) figyelmen kívül hagyva megállapítható, hogy a kisforgalmú központ személyzeti létszáma alig maradt mögötte a 13 egységből álló hálózaténak (38:44, 35:40 volt az arány az 1930-as évek közepén, a központban és a hálózatban működő személyzet létszámánál). A „nagy szanálás” idején a főváros gazdálkodásában az új és újabb megtakarítási lehetőségek feltárásával megbízott Papanek Ernő számszéki főtiszt 1934-ben a könyvtár gazdálkodását vizsgálva javaslatot tett a könyvtári személyzet jobb elosztására illetve csökkentésére a polgármesternek. A javaslatot Liber Endre alpolgármester véleményezte, nyilvánvalóan a könyvtár vezetőségének védekező álláspontját tette magáévá. Idézzünk egy jellemző részt 1935 március 20-i reflexiójából: „Ami a könyvtár személyzetének az 1929-es 102 főről a mai 125 főre történt szaporodását illeti, ennek oka nem a könyvforgalom emelkedése, hanem a központi tudományos könyvtárnak önálló épületbe való átköltözése, illetve az új, nagyobb szellemi dimenziókhoz való alkalmazkodás kényszerűsége.”1 Aligha találkozunk a szakirodalomban olyan okoskodással, amely szerint a könyvtárosok létszámát az épület nagyságához kell igazítani, az olvasóforgalom viszont mellékes dolog. A második világháború kitörése után mind sűrűbben hívták be a férfialkalmazottakat katonai szolgálatra vagy fegyvergyakorlatra, 1941 tavaszán már a Horthy-rendszer megtette előkészületeit a totális háborúba való bekapcsolódásra. Ennek megfelelően a fővárosi könyvtárhoz is bizalmas utasítás érkezett, hogy készítse el tervét háború esetére. 1941. április 24-i keltezéssel maradt meg az Enyvvári Jenő által benyújtott „A. Fővárosi Nyilvános Könyvtár tervezete országmozgósítás esetére” című bizalmas irat másolata, amelyben többek között az alábbiakat olvashatjuk: „Háborús időben a Fővárosi Könyvtár munkássága nemzetpolitikai szempontból elengedhetetlenül szükséges... A központi könyvtár állandó folyamatos üzemét minden körülmények között fenn kell tartani. A fiókkönyvtárak háborús szolgálata, a kultúrigények egészséges kielégítését biztosítja... Amennyiben a honvédelmi szolgálat miatt beálló személyzethiány az állandó munkát megnehezítené, a fiókkönyvtárak szolgálatát csökkenteni kell.”2 A háború alatt, amint látni fogjuk, a fiókok forgalma tovább növekedett, a központé hanyatlott, a célkitűzést mégis végrehajtották és a közönség heves tiltakozása ellenére nagy mértékben korlátozták a hálózat tevékenységét. 1 Irattár. Személyzeti Általános. 1930—-1935. 2 Irattár. Bizalmas. 1941—1944. 282
