Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

Másfél évtizedes hanyatlás (1930-1944)

SZEMÉLYZETI PROBLÉMÁK A konjunktúra éveiben napirendre tűzték a megnövekedett könyvtár státuszának rendezését, azonban a tervezet oly hátrányos volt, hogy mint láttuk, az intézmény vezetősége is vétót emelt ellene. A rende­zésre 1930-ig nem került sor, a válság kirobbanása után pedig már gondolni sem lehetett az ügy gyors megoldására. Ellenkezőleg: a meglevő személyzeti létszámot is védeni kellett a leépítéstől. Az 1932-ben nyugdíjba vonult Ritoók Emma főkönyvtáros státuszát például ismételt sürgetések ellenére sem töl­tötték be. A könyvtár növekedésére, a vele járó munkaszaporulatra, a hálózat forgalmának emelkedésére hivatkozva mégis több alkalommal kért új munkaerőket a vezetőség, de 1932-ben rendeletileg tiltották el az új alkalmaztatásokat a fővárosnál. Ott, ahol mégis nyomasztó indokok forogtak fenn, ideiglenes hiva­talnokok kirendelésével nyújtottak átmeneti segítséget. Az 1930-as évek elején többször is kirendeltek ideiglenes hivatalnokokat a könyvtárba, ezek közül néhányat tartósan ott hagytak, másokat viszont el­vittek. 1932-ben például 2 új munkaerőhöz jutott az intézmény, de 4-et elvettek tőle. „A személyzet a növekvő munka mellett állandóan fogy”— írta 1932-es jelentésében az igazgató.1 Gyakorlatilag mégsem szűkölködött tartósan ezen a téren a főváros, illetve a könyvtár : korlátlanul meríthetett az értelmiségi munkanélkülieknek a válság következtében óriásira növekedett tömegéből. A főváros ebben a tekintetben ugyanúgy járt el, mint akármelyik szőrös szívű tőkés vállalkozó. A különb­ség csak annyi volt, hogy „inségenyhítő” akciónak keresztelték el a kizsákmányolásnak azt a formáját, amelynek keretében mint „szellemi szükségmunkásokat” vették igénybe alkalmilag, rendszerint 3—3 hónapra a munkanélküli értelmiségiek egy-egy csoportját. A látszat szerint tehát valami jótékonykodásról volt szó. A munkavállalóknak alá kell írni egy nyilatkozatot, amely szerint ők a jó esetben havi 60—70—80 pengős, kedvezőtlenebb években 30—40 pengős összegeket nem munkadíj, hanem „segély” formájában kapják a fővárostól, viszont ellenszolgáltatás nélkül végzik a „szellemi szükségmunkát”. Ez a formula lehetetlenné tette, hogy bármiféle jogigényt támasszanak a fővárossal szemben, amely bármikor elbocsát­hatta őket, betegség esetén is. Megalázó, függő és bizonytalan volt az értelmiségij munkanélküliek e kategóriájának helyzete, mégis nagy kegynek számított, ha valakit néhány hónapra szellemi szükségmunkásnak felvettek, valamelyik párt vagy elismert szervezet, horthysta közéleti személyiség ajánlólevele volt az előfeltétel. A könyvtár irattárában 1931. november 17-i keltezéssel maradt fenn az időrendben első körlevél, amelyben a főváros vezetősége bejelentette, hogy lehetőséget nyújt szellemi szükségmunkások igénylésére. November 24-én készült el a könyvtárigazgatóság válasza, amelyben a központ részére 26, a hálózat részére 30 fő, összesen 56 szellemi szükségmunkás kirendelését kérte.2 Az 1931—1937-es évekből maradtak fenn olyan iratok, amelyekből kiderül, hogy többek között országosan ismert művészek, írók, költők is éltek a szerény kereseti lehetőséggel. A listákon felfedezzük például Tersánszky Józsi Jenő, Fodor József, Fenyő László, Sztrókay Kálmán, Telekes Béla, Sipos Iván, Peterdy Andor, Majthényi György írók, Hampel Károly szobrászművész nevét. Az írók egyik rend­szeres protektora az írók Gazdasági Egyesülete (I. G. E.) volt, amelynek nevében Kodolányi János, az I. G. E. titkára így köszönte meg, hogy 1935. február 1-én a polgármester a fővárosi könyvtárhoz alkal­mazta szellemi szükségmunkára Fodor Józsefet, a kiváló költőt: „Méltóságod közbelépése valóban mindent elért, ami csak elérhető volt”.3 Tersánszky, Fodor József és még néhányan szerencsésebbek voltak József Attilánál, akit a La Fontaine Irodalmi Társaság nevében Bokor Imre ajánlott a polgármes­ternél könyvtári alkalmazásra, de hiába.4 A viszonyokat jellemzi, ahogyan Ravasz Árpád tankerületi főigazgató 1933-ban az egyik szellemi szükségmunkás érdekében eljárt a könyvtár igazgatójánál. Ravasz Árpád levelében kérte, hogy az egyik távolabbi fiókba helyezett szellemi szükségmunkást helyezzék a Kálvin tér melletti Királyi Pál utcai fiókba: „Pártfogoltam ugyanis, aki nagyon derék, tisztességes, sze­rény, jó fiú s minden támogatást megérdemel, olyan szegény (öttagú családjának a fenntartója fiatalember létére), hogy rossz cipője helyett nem tud magának jobbat venni, s így nagyon áldásos dolog volna szá­mára (a Lónyay utcában lakik), ha a lakásához sokkal közelebb lenne a munkahelye”.5 A könyvtárban állandóan foglalkoztatottak helyzete irigylésméltó volt, ezt példázza a Népszálló házikönyvtárának kezelője Tóth Viktória ellen 1935 nyarán indított akció is. 1935. július 5-én „Nagy Károly népszállói lakos” aláírással levél ment Szendy Károly polgármesterhez, amelyben többek között ez állt: „A budapesti Aréna út 150 alatti Népszállóban van egy könyvtárnoki állás. Ezen állást ez idő szerint Tóth Viktória, egy 68 éves asszony tölti be.... Ezen munkájáért havi 150 P kp. fizetést, azon­kívül természetben egy 3 szobás lakást, világítást, fűtést kap... nevezett oly fizetést húz, amelyből egy 1 A Fővárosi Könyvtár Évkönyve 1932. 5. old. s Irattár. Szellemi szükségmunkások. 1931—1937. 3 Uo. 4 Bokor Imre: Találkozásom József Attilával. = Könyvtáros 1959. No. 2. 137—138. old. s Irattár. Szellemi szükségmunkások 1931—1937. 283

Next

/
Thumbnails
Contents