Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)
(1 600 000 pengő) önálló könyvtárépületet emelhettek volna. Könyvtárépületet, nem pedig grófi palotát. Ezért igyekeztek feledésbe meríteni az első előirányzat összegét. Végül szót kell ejteni még egy megtévesztésről: a „felsőbb jóváhagyás” állítólagos megszerzéséről. Az ügy főmozgatója, Folkusházy alpolgármester több ízben is hivatkozott arra, hogy a belügyminisztérium, mint a főváros felsőbb fóruma, már a kezdet-kezdetén hozzájárult a vételhez. Hangsúlyozva emelte ki ezt a körülményt az 1927. február 28-i pénzügyi bizottsági ülésen, hogy ezzel is leszerelje az ellenzéket. Ismételten hivatkozott a jóváhagyásra az 1927. március 16-i viharos közgyűlésen. Aztán teltek-múltak a hetek, hónapok, de a jóváhagyás mégsem érkezett meg a minisztériumból. Helyette megérkezett egy hangvételében elutasító, de gyakorlatilag kétértelmű, a városvezetőség számára kibúvót hagyó belügyminiszteri határozat. Az 1927. május 13-i pénzügyi bizottsági ülésen (1. Fővárosi Közlöny 1927. évf. 1472—1473. old.) kiderült, hogy a polgármesteri hivatalba érkezett belügyminiszteri leiratról, annak tartalmáról, az ellenzéki városatyák csak a sajtó híradásaiból (Magyar Hírlap, Magyarság, Pesti Hírlap 1927. május 12-i számai) értesültek és az eredeti, ma már az Országos Levéltár belügyminisztériumi iratai közt nem található végzés sajtótájékoztatások szerint az épület zajos környezetét kifogásolta és azt, hogy az átalakításra vonatkozó tervek még nincsenek készen. A leirat megjegyezte még, hogy a belügyminiszter szívesebben látná, ha a főváros önálló palotát emelne könyvtárnak, a Wenckheim palota vételét illetően pedig tudomására hozta a fővárosnak, hogy ehhez „aligha lesz módjában hozzájárulni”. Amikor azonban a május 13-án a pénzügyi bizottságban feltették a kérdést a város vezetőinek: hát még sincsen miniszteri hozzájárulás? — Folkusházy így válaszolt: a belügyminisztérium „elvben” nem ellenezte a vételt, de hozzájárulását csak akkor adja írásban, ha az átalakítási terveket is bemutatták. Valójában ez nem válasz arra a kérdésre: van-e, vagy nincs belügyminisztériumi jóváhagyás, hazudtak-e vagy sem, amikor fél esztendőn át azt hirdették, hogy a „felsőbb hozzájárulást” már 1926 decemberében megkapták. A belügyminiszteri választ azonban, (bár egyesek ekkor „tudomásul vették” Folkusházy magyarázatát), nem lehetett „jóváhagyás”-nak minősíteni és sajátos módon éppen az ezzel kapcsolatos „kisebb hazugság” idézett elő megújuló, de már csökkenő erejű viharokat az elkövetkező időkben, amint ezt a Fővárosi Közlöny 1927—1928-as évfolyamaiban közgyűlési jegyzőkönyvek megörökítették. Figyelemreméltó, hogy az ügy szempontjából döntő 1927. március 16-i közgyűlés 37 ellenszavazattal szemben 135-ös szótöbbséggel helybenhagyta a vételt. A 135 főnyi többségből 25-öt szokás szerint a szavazati joggal rendelkező városi főtisztviselők adták. A szavazás „pontos” lefolytatására jellemző, hogy az egyik ellenzéki városatya nevét (Bosnyák Izsó) az igennel és nemmel szavazók listájára is felvették. (Főv. Közlöny 1927. évf. 679. old.) Ez a jóváhagyás városi vonatkozásban már mindent „törvényesített”, de egyes lapok szerint az ellenzék egy része mégsem nyugodott bele a törvénytelenség törvényesítésébe és a belügyminisztériumban megvétózta a közgyűlési döntést. A belügyminiszteri válasz azonban, mint láttuk, mellőzte a vétel több mint gyanús hátterének vizsgálatát. Ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a Bethlen-kormánytól, amely a fővárosi panamáknál sokkal nagyobbszabású visszaélésekkel tette hírhedtté uralmát (gondoljunk a „népjóléti”, a Vass József—Dréhr Imre ügyre, az Eskütt ügyre, a világbotránnyá dagadt frankhamisítási ügyre stb.) senki sem várhatta, hogy a főváros élén álló támaszai ellen komoly akciókba kezd. A kormánynak esze ágában sem volt, hogy a vele hasonszőrű, bár kisebb stílű városvezetőség panama- dzsungeljébe erélyes kézzel belenyúljon. A város urai jól számítottak. 1928. június 9-i kelettel az igazi jóváhagyás is megszületett. (1. Fővárosi Közlöny 1928. évf. 2108. old.) BAROKK PALOTA KÖNYVTÁRI CÉLOKRA A Wenckheim palota puccsszerű gyorsasággal végrehajtott megvásároltatása idején viharos összecsapásokra került sor annak a kérdésnek az eldöntése körül is, hogy vajon megfelel-e az épület a könyvtár elhelyezésére. Az eddig elmondottak alapján világos, hogy ami a városvezetőséget illeti, szerintük a palotánál jobb megoldást már el sem lehetett volna képzelni a könyvtár számára. Enyvvári Jenő könyvtárigazgatónak csak e ponton juttattak nevezetesebb szerepet a messze felette álló hatalmasságok. Az ő „szakszerű” véleményével operáltak, amikor a kezdet kezdetén azt igyekeztek elhitetni, hogy a Wenckheim palota úgy, ahogy van, nagyjában-egészében éppen könyvtári célokra alkalmas. íme a fővárosi könyvtár irattárában („Wenckheim palota iratai” 1. sz.) hiteles másolatként fennmaradt jelentés teljes szövege: 266
