Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)
A statisztikázásról és a fiókok apróbb anyagi igényeiről folyó tárgyalások után szóba került, hogy a fiókok kevés tájékoztatást kaptak az újonnan megjelent könyvekről. Az elnöklő Drescher válaszai: „nincs semmi szükség rá, hogy pl. Dräsche Lázár minden munkájáról megjelenjen ismertetés, mert úgyis mindenki tudja, hogy miről lehet szó.” További részletek a jegyzőkönyvből: „Diákok olvasmányai kerülnek szóba. Guckler Ottó, az óbudai 8-as fiók vezetője szerint szükségtelen, hogy egyes könyveket eltiltunk előlük. Többen hangoztatják, hogy az iskolák utasítják tanulóikat olyan könyvek olvasására, amik nálunk jelölve vannak. A hozzászólások után Drescher kijelenti, hogy a könyvtár megmarad a tilalom elvi álláspontja mellett, csak akkor tekint el, ha az iskola felmentést ad.” A fővárosi könyvtár tehát az ellenforradalom tizedik évében a sokszorosan megszűrt könyvállománya használatát is korlátozta és saját belső „index”-e a horthysta iskolák indexénél szigorúbb volt. Hogyan látta a könyvtárvezetőség az olvasókat? A klerikális Új Nemzedékben (1925. ápr. 25. szám) így nyilatkozott Kremmer igazgató: „Mióta a könyvtár egyetemes jellegű lett és berendeztük a szépirodalmi termékkel ellátott fiókkönyvtárakat, mohón lepik el ezeket a nagyközönség széles rétegei, különösen a közép- osztály ... a középosztály, a tisztviselő családok olvasnak a legtöbbet...” Ismételgette ebben a klerikális lapban az. igazgató, aki 7 évvel Szabó Ervin halála után már elérkezettnek látta az időt, hogy az 1919 őszén még mesterének nevezett előde érdemeit kisajátítsa és nemes egyszerűséggel úgy tüntesse fel a fiókhálózatot, mintha azt az ő vezetése alatt teremtették volna. A szabadelvű Újság című lapban (1924. július 2-i sz.) viszont „A könyvtár és az élet” címen közölte, hogy „könyvtárpszichológiai vizsgálatokat” folytattak és az olvasási ízlés, a kultúrigények tanulmányozása közben „csodálatos megfigyelést tettünk. Például-, ki hinné, pedig úgy van, hogy bizonyos munkásrétegek műveltebbek, mint a kemény gallérosok.” Ezt a csodálatos újdonságot már évtizedekkel korábban felfedezték a nyugati burzsoá szakemberek, Szabó Ervin pedig számtalanszor megírta. A szélsőjobboldali „Szózat”-ban (1925. szeptember 27.) megint másfélekép nyilatkozott Kremmer Dezső : „A háború előtt és alatt a legnagyobb érdeklődés a szociális munkák iránt mutatkozott. De most az olvasók elmélyedőbbek. Az emberek olvasmányaikban a múlthoz fordulnak, hogy onnan egyfelől vigaszt, másfelől tanulságokat nyerjenek.” A nyilatkozatok szerint tehát ellenforradalmi szempontból nem eshetett kifogás alá a fővárosi könyvtár. Másként látták a kérdést az olvasók. Seregnyi panaszoslevelet találunk a könyvtár régi irattárában, amelyek főként a könyvtár rideg, bürokratikus szellemét bírálták. Hogy az 1920-as években más szellem uralkodott a könyvtárban, mint 1919-ig, azt egy igazgatói körlevél is érzékelteti: 1925. december 18-án kelt Kremmer körlevele, melyben többek közt ezt olvashatjuk: „Tudomásomra jutott több oldalról bejelentett nyílt és burkolt panaszok útján, hogy a kölcsönzés ideje alatt egyes fiókkönyvtárakban az olvasóknak várni kell, mert a tisztviselők magánbeszélgetéseket folytatnak”.1 — ezután a megtorlás Ígérete következett. Ez persze hatástalan volt, mert a könyvtár megváltozott szelleme idézte elő a visszásságokat. A sok közül csak két panaszlevélből ragadjunk ki néhány jellemző mondatot. Mindkét levél évekkel Kremmer 1925-ös szigorú körlevele után kelteződött. 1 Irattár. Körlevelek. 1925. 256
