Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)

A „bethleni konszolidáció” éveiben (1924-1929)

Nem sokkal a jelentés kinyomtatása után kártyavárként omlott össze a kapitalista világrendszer gazdasági „stabilitása”, az 1929 októberében a new-yorki tőzsdekrach nyomán elindult pusztító világválság következményei nyomban érezhetővé lettek Magyarországon, tehát Budapesten, a főváros háztartásában is. Ennek megfelelően, az intézmény dotációjában is már 1929 végétől megindult a megszorítások sorozata.

Az 1929-es évi jelentésben, noha a könyvtár még 1929 első 9 hónapjában élvezhette az anyagi szilárdság előnyeit, nyomát sem találjuk annak az önbizalomnak, amely az előző évekről szóló visszapillantásokat jellemezte.

A Budapest Székesfőváros költségvetése című vaskos kimutatások 1925—1929-es évfolyamaiban a könyvtári kiadásokat részletező táblázatok segítenek bepillantani abba, hogyan festettek a számok tükrében a könyvtár vezetőinek elégedettségét, időnként lelkesültségét kiváltó költségelőirányzatok és azok egyes tételei. (A ténylegesen felhasznált pénzügyi forrásokról a zárszámadások tájékoztatnak, ezek igen csekély mértékben tértek el az előirányzatoktól.) Sajnos a stabilizáció kezdetét jelző 1924-es évben felhasznált összegről nem tudunk pontos képet alkotni, mert a stabilizáció csak az év közepén (július 1-én) lépett életbe és a vegyes (részben inflációs) számítás miatt nem adtak utólagosan pengőre átszámított kimutatást 1924-ről.

Pengőértékben az 1925-re vonatkozóan csak a zárszámadást jelezték (Budapest székesfőváros költségvetése az 1927. évre, 365. old.) Az ekkor 550.000 pengős tételt a következő évek előrányzatai szerint többször is emelték. 1929-ben 830 000 pengő volt az előirányzat. A Wenckheim palota nagy összegű tételét itt figyelmen kívül hagyjuk.

Kétségtelen, hogy az ellenforradalom első éveihez képest, amikor tengődésre ítélték a könyvtárat, jelentős fejlődést hozott az az együttesen 280 000 pengős többlet az 1925-ös év 550 000 pengőjéhez viszonyítva 1929-ig 51%-ot tett ki. Mint látni fogjuk, ez a növekedés némely területen nagyobb mozgási lehetőséget biztosított a vezetőségnek, elsősorban a könyvgyarapításnál és hogy sikerült a régi fiókokat újjáéleszteni, sőt négy új fiók létesítésére is futotta a dotációból.

De szerénynek tekintj ük az elért eredményeket, mert előttünk áll a Szabó Ervin alatt felmutatott fejlődés üteme: 1904-ben Szabó Ervin mindössze 14 600 koronával gazdálkodott, 1910-ben 47 100 koronával, 1914-ben 289 000 koronával (a Károlyi utcai iskolaépület könyvtári célokra való átalakítására az előbbin kívül még további rendkívüli előirányzatot is folyósítottak, de ezt itt nem vesszük figyelembe).

1904-től 1914-ig tehát húszszorosára növelték a költségvetést, 1925-től 1929-ig viszont nem sokkal többel, mint az eredeti előirányzat felével emelték meg a dotációt. Ebben a viszonylatban már nem látjuk olyan „gyorsütemű”-nek a fejlődést, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy (az 1919-es Tanács- köztársaság időszakát leszámítva) 1914 óta tartó, tehát 10 esztendős leromlás következményeit kellett volna ez idő alatt helyrehozni, és már a további fejlemények ismeretében azt is szemmel tartjuk, hogy az ellenforradalom 25 éve alatt csupán e rövid időszakban juttattak némi többletet, ezt megelőzően és utána másként kezelték a könyvtár költségvetését. De még a maga korába állítva is keveseljük a juttatásokat, ha azzal a bőkezűséggel hasonlítjuk össze, amit a város vezetősége ugyanazon években más intézményekkel szemben tanúsított. A Budapest székesfőváros költségvetése köteteiből megtudjuk például, hogy az egyházi kiadások rovatain szereplő „kegyúri” költségeket a konjunktúra éveiben, tehát 1925-től 1929-ig csaknem 400%-kal emelték (421 000 pengőről 2 037 000-re), miközben a könyvtárét, amely mögött nem állt a dúsgazdag egyház, az ország első földesura, csak 51%-kal.

Ügy hisszük, a fővárosi könyvtár vezetőit sem elsősorban a rendes, hanem inkább az 1927-es, az 1929-es (és az itt tárgyalt korszakon kívül eső 1930-as) évek könyvtári ellátmánya rendkívüli rovatán szereplő három valóban jelentős (együttesen kereken másfél millió pengős) tétel kiutalása késztette elragadtatásra. Ezek a rendes előirányzatot meghaladó összegek tették ugyanis lehetővé azt, hogy a képtelen helyszűkével küszködő központi gyűjtemény számára megvásárolják, átalakítsák és berendezzék a Wenckheim palotát.

A rendes évi dotáció növelésével kapcsolatban viszont még egy mozzanatra kell felfigyelnünk: a könyvtár dotációjának viszonylagos növelése éveiben is tapasztalniuk kellett a könyvtárosoknak, hogy az intézmény dolgozói számára nagyon is érzékeny ponton, a személyzet státuszának és fizetésének rendezését illetően még a kedvező években is megmakacsolta magát a városvezetőség.

A könyvtári fizetések nem emelkedtek, de még az alkalmazottak számának megfelelő növelésére sem mutatott semmi hajlandóságot a város vezetősége. 1926 elején ugyan napirendre került a stabilizációnak megfelelő új státusz kérdése, de már ez a tervezet is oly siralmas volt a könyvtárosok számára, hogy emlékiratban tiltakoztak mellőzésük ellen. A Független Budapest című lap 1926. március 10-i száma szerint a könyvtárosok emlékirata hangoztatta: az úgynevezett státuszrendezés következtében az intézmény tisztviselői, a könyvtár igazgatóját is beleszámítva, messze mögötte maradnak a sokkal kisebb fel244