Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
A proletárforradalom építő lendületében (1919 március 21 - augusztus 2)
A Telepre kellett beküldeni a kiadók és könyvkereskedők készleteiről összeállított leltárakat, it vizsgálták meg a jegyzékeket, jelölték ki cím szerint és az igényelt mennyiséget is feltüntetve azokat a műveket, amelyeket a köztulajdonba vett gyűjteményekből, vagy magánkereskedőktől kiutalás, illetve vétel útján a Telepre kívántak beszállíttatni. A benyújtott leltárak pontosságának ellenőrzésére innen küldtek ki úgynevezett „röpülő bizottságokat”, 5—6 személyből álló „rekviráló csoportokat”, amelyek kiadók, kereskedők raktáraiban, tehát a helyszínen hasonlították össze a beküldött leltárakat a tényleges állapottal. A „rekviráló bizottságok”-ban, mint e bizottságok vezetői, vagy tagjai, résztvettek a Szabó Ervin köilyvtár olyan munkatársai is, többek között Drescher Pál, Enyvvári Jenő és Krisztics Sándor1 akik röviddel később, a szocialista forradalom bukása után, mint a magántulajdon szentségének töretlen hívei álltak a fővárosi könyvtár ellenforradalmi „gleichschaltolásának” élére. . . A készletek számbavételére, a leltárak alapján történő válogatásra, kijelölésre, vásárlásra, illetve igénybevételre tett első lépések eredményeként 1919. június 30-ig kereken 14 000 mű több mint 486 000 kötete felett nyert rendelkezési jogot a Telep. Több ezerre tehető a már említett „Könyvet a proletárnak” mozgalom nyomán közvetlenül a Szabó Ervin könyvtárnak ajándékozott kötetek száma. A könyvgyűjtő mozgalomnak a Nyugat című folyóiratban is visszhangja támadt: Földi Mihály „Népkönyvtárak” címén kommentálta azt. Hangsúlyozta, hogy „a könyvszaporításnak egyetlen egyszerű módja a könyvnyomtatás maradt”,2 az ajándékozások azért nem kárpótolhatnak. Ugyanakkor számolva a világháború és a forradalmi ország elleni intervenció következményeivel, amelyek a könyvtermelés növelését pillanatnyilag akadályozzák, a jelen helyett a jövőt tekintve, annak a derűlátó nézetének is kifejezést adott, hogy „a hadügyi kiadásoktól megszabadult kommunista államnak lesz majd pénze és hajlandósága” könyvek tömeges nyomtatására. A Közoktatásügyi Népbiztosság a nyomdai termékek köteles példányairól szóló 1919. július 16-i rendelete messzemenően gondoskodott róla, hogy az új könyvek nyomtatásánál, kiadásánál, a példányszám megállapításánál hallgassák meg a könyvtárügy politikai megbízottainak hivatala jogutódaként felállított Országos Könyvtárügyi és Bibliográfia Intézetet, amely a beküldött kefelevonatok alapján meghatározza „a könyvtárak számára szükséges példányszámot”.3 Megtették az első lépéseket a tervezett könyvtárak berendezésének, a bútorok, polcok stb. előteremtésének érdekében is. Egyfelől igénybe vették a feloszlatott egyesületek stb. célnak megfelelő bútordarabjait, (amennyiben kiépítésre alkalmas helyiségről, gyűjteményről volt szó, a helyszínen történő átalakítások útján akarták felhasználni azokat), más esetekben a föloszlatott könyvtár tartozékait a Gyűjtőtelepre kívánták szállíttatni, hogy később szétoszthassák. Ezzel párhuzamosan a könyvtári berendezések, nagyüzemi termelését előkészítendő kidolgozták az olvasótermi asztalok, székek, folyóirat- és könyv- állványok, a gyermekolvasók bútorzatának típusterveit. Az országos méretű tervezés mellett a Szabó Ervin könyvtár (irattári dokumentumai szerint) külön is kért és kapott árajánlatokat Szlavek Mihály IV. kerületi műbútorasztalostól, aki 1919. július 14-én és 18-án nyújtotta be könyvespolcok és katalógus- szekrények készítésére vonatkozó árajánlatait a könyvtárhoz.4 Általánossá kívánták tenni a Szabó Ervin által még 1900-ban berendezett Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara könyvtárában alkalmazott és jól bevált, világszerte elterjedt vaspolcrendszert. 1919 júliusában 500 ilyen Vajda—Schlick-rendszerű állványra, amely 4000 polcot foglalt volna magába, el is küldték a megrendelést a Schlick—Nicholson gyárhoz.5 A világháború következményeit öröklő, blokád alá helyezett, forradalmi háborúra kényszerített Tanácsmagyarországon olyan nyersanyaghiány volt, hogy a fa- és fémigényes könyvtári berendezések sorozatgyártására rövid távon nem lehetett gondolni. A tervezésnél valamivel tovább jutottak a könyvtárak egységes nyomtatványainak gyártásában, annál is inkább, mert, mint Kőhalmi Béla idézett művében megjegyezte, „itt a tervező munkát megtakarították”, ugyanis a Szabó Ervin könyvtár fiókjai számára még 1912—1914 között tervezett, készített, azóta használt és jól bevált kezelési nyomtatványokat és iktatólapokat vették mintául,6 ezekből több 10 000 példányt 1919-ben kinyomtattak.7 1 Gulyás Pál: I. m.: 102. old. 1 Nyugat, 1919. 1. köt. 604. old. 3 A Tanácsköztársaság 1919. július 17.; Kőhalmi Béla. I. m. 237. old. 4 Irattár. Tanácsköztársaság. Vegyes iratok. 8 Gulyás Pál: I. m. 113—114.; Kőhalmi Béla: I. m. 153—154. 8 Kőhalmi Béla: I. m. 154. old. 7 Gulyás Pál: I. m. 114 old. 210
