Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Támadások. Kísérlet Szabó Ervin elmozdítására (1910-1914)
nyát és helytelen vezetését akarja bizonyítani, amelyet arra a célra készített elő, hogy ha a könyvtárnál nem véglegesítenék, a saját neve alatt kiadjon.” Végül Dienes így fejezte be tanúvallomását: „Ugyanaznap délután Horváth Stefánia kisasszony felkeresett engem és igyekezett a délelőtt mondottakat megmásítani, amennyiben kijelentette, hogy a talált levonat az ő magánjegyzete, amelyet saját nyomdájában készíttetett és amelyhez senkinek semmi köze nincs.”1 Szabó Ervin a két jegyzőkönyvet, azok megírása után 1914. április 21-én elküldte a városháza polgár- mesteri hivatalába egy jelentés kíséretében. A jelentésben utalt március 18-i előterjesztésére, amelyben a könyvtár és az ellene készülő maffiára figyelmeztetett, majd hozzátette: a két jegyzőkönyv közül az első, a statisztikai hivatal fogalmazójának információjától függetlenül újabb igazolása annak, hogy az intézmény és személye ellen rendszeres hajszát folytatnak. Ha egyszerűen bírálatról lenne szó, nem vinné felettesei elé a dolgot. Majd így folytatta: „Itt egyébről van szó: hazugságoknak, ferdítéseknek és rágalmaknak rendszeres terjesztéséről azzal a szándékkal, hogy a könyvtárt diszkreditálják és sok évi, lehet, talán nem mindig a célirányosabb, de mindenesetre mindig a legjobb szándékú munkával megalapozott jóhírnevét és tekintélyét lerontsák. Lehetetlennek látszik nekem, hogy amennyiben ilyen hajszában kebelbeli hivatalnokok is részesek volnának, ne védjem meg a könyvtárt, amelyhez szellemi és erkölcsi egyéniségem ezer szálával vagyok fűzve.”2 Emlékeztetőül mellékelte Szabó Ervin a Budapesti Hírlap két ismertetett közleményét és természetesen a véletlen folytán felszínre bukkant röpirat kefelevonatát is. Bárczy polgármester most már kellő jelentőséget tulajdonított a kérdésnek és utasítására még Szabó Ervin előterjesztése érkezésének napján, 1914. április 22-én, majd folytatólag 23-án és 24-én mindazokat a városi hivatalnokokat becitálták az elnöki (polgármesteri) ügyosztályra, akiknek a neve az üggyel kapcsolatban felmerült. A három napon át, felváltva két városi tanácsnok (Mahrer Aladár és Mattyasovszky Benő) vezetésével folyó kihallgatások eredményeként hat újabb jegyzőkönyv született, amelyek alapján a dolog részben mégjobban összebonyolódott, egyes kérdések viszont tisztázódtak. Bolgár Elekről, a tanügyi osztályon a könyvtárügyek előadójáról kiderült, hogy semmi köze sem lehetett az egész akcióhoz. Gárdonyi Albert igyekezett bizonyítani, hogy neki évek óta nincs semmi kapcsolata a könyvtárral, sőt, ő még „akkor sem avatkozott bele a könyvtár belső ügykezelésébe és személyi ügyeibe”, amikor ott dolgozott, levéltáros létére pedig „személyi ambíciói a könyvtárban teret nem is találhatnának”. Illyefalvi Lajos a jegyzőkönyvbe is bediktálta: „valóban jártak nála újságírók, akik a Szabó Ervin elleni hajszáról tájékoztatták, de sem az újság, sem az újságírók, sem az általuk informátorként megjelölt könyvtárosok nevét nem mondhatja meg” — mert letagadnák kijelentéseiket. Az első három személy kihallgatása után tehát semmivel sem lettek okosabbak a város vezetői. Az előbbieknél többet tudott a dolog hátteréről a könyvtár egyik alkalmazottja, Staindl Mátyás és az a Rácz Gyula, aki 1911-ig dolgozott a könyvtárban. A jelek szerint azonban mindketten fejük búbjáig „benne voltak” a könyvtár elleni akcióban, ezért olyan zavaros és bonyolult, nyilvánvalóan képtelen históriákat adtak elő, amelyek részletes ismertetése meghaladja feladatkörüket, e helyen csak annyit érdemes feljegyezni: Staindl Mátyás Rácz Gyulára, Rácz Gyula Staindl Mátyásra és ez utóbbi még Horváth Stefániára is próbálta terelni a figyelmet, eközben a főváros törvényhatóságának meg nem nevezett „előkelő tag”-jaira és egyéb személyekre is utaltak és igyekeztek a maguk szerepét kisebbíteni és az egész ügyet jelentéktelen incidensként feltüntetni. Rácz Gyula szavaival „A szokásos hivatali fecsegések közben fúvatott fel” a dolog „maffia-szerű akció”-vá. Az akció, amely a kormány legtekintélyesebb lapjában, a Budapesti Hírlapban közölt súlyosan vádló cikkekkel indult, a büntetőjog körébe tartozó rágalmakkal folytatódott, melynek következő állomásait névtelen röpirat közreadása és további támadó cikkek jelentették volna—, aligha lehetett „hivatali pletykádnak minősíteni. A város vezetősége azonban az egyetlen kézzelfogható bizonyítékra korlátozhatta a hazugságokkal, ellentmondásokkal teli jegyzőkönyvek lezárása után a további eljárást: a könyvtár elleni röpiratkorrektúra vizsgálatára. A feladatot Wildner Ödön tanácsnokra bízták és ő 1914. április 27-én el is készült véleményével, amelyben maradéktalanul megvédte a könyvtárt, Szabó Ervint és pontról-pontra leleplezte a röpirat-levonatban levő valótlanságokat. Az öt oldalra terjedő vélemény rámutatott arra a veszélyre, amit 1 Uo. 1 Uo. 151
