Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
lémáira őszintén iparkodnak megfelelni. — Ez a könyvtár az V. kerületi Népház könyvtára. Itt természetesen nem csökken, hanem állandóan növekszik a forgalom. Este 4—9 között mindennap 120—150 gyermek és 80—120 felnőtt látogatja. Dr. Szabó úr elhárítja magáról a Deák Ferenc könyvtár tervezésének és rendezésének érdemét. Viszont a Népház könyvtárának vezetősége is kénytelen elhárítani magától az érdemet azért, hogy a könyvtár mint első jár el az új könyvtári elvek szerint, mert ezeket a Népház könyvtárában — Dr. Szabó könyvtári igazgató honosította meg. Alpári Gyula az V. kér. Népház könyvtárosa1 A színleges bírálat tehát tulajdonképen Szabó Ervin könyvtárépítő tevékenységének legmesszebbmenő elismerése volt, ugyanakkor pillanatfelvétel által mutatta meg, hogy az első szabóervini vetés, a Népházban szervezett könyvtár a „népkönytárak” közül egyetlenként, három esztendős fejlődés után virágba szökkent. Érdemes e helyen utalni arra is, hogy a forradalmi szocialista Szabó Ervinnel szemben, a vele világnézetileg rokon Alpári Gyula nem tartotta szükségesnek az akkori hivatalos könyvtárpolitika által nálunk is alaposan kompromittált „népkönyvtár” megjelölés mellőzését. Alpári a reábízott (Szabó Ervin által kialakított) „népkönyvtár” tartalmát és funkcióját tekintette mértéknek, az elnevezés kérdésének nem tulajdonított jelentőséget.2 1913. december 29-én kezdte meg 3 főnyi személyzettel és 3400 könyvvel, folyóiratokkal, napilapokkal tényleges működését az Almássy-téri épületben Magyarország első nagyobb nyilvános közművelődési könyvtára, amely hétköznapon délután 3 és 9 óra között a felnőtteket, 3—6 közt a gyermekeket szolgálta ki és vasár- és ünnepnapokon is nyitva tartott délután 3-tól 6-ig. A Világ című napilap 1914. január 3-i számában jelent meg a könyvtár életének első öt napjáról készült riport (Marczaly Polly tollából) : „csak úgy tolonganak előtte —, alig bírtam bejutni. Nem mozi. . . nem a hajléktalanok men- helye... íme csoda történt: mindenek ellenére Budapesten van közönség, amely kapott intézményt, amelyre megérett, úgy hogy tolong előtte...” — e sorokkal kezdte lelkes beszámolóját a riporter, aki megírta, hogy látogatása alkalmával már a könyvtár előtt seregnyi gyermeket talált: sorukra vártak, hogy bejussanak. Bent az épületben az egyik oldalon 30—35 gyermek ült apró székeken, kicsiny asztaloknál, mellettük az ő méretükhöz szabott polcokon és a kezükben is a sóvárgott kincs: a könyv, vagy a gyermek újság. A másik oldalon ugyanannyi felnőtt. Hetvenen szorongtak a kis helyiségben, amelyben a kölcsönzés a legegyszerűbben folyt, a kiszolgálás szinte hangtalan volt, a közönség a legfegyelmezettebben viselkedett. A fogasokra akasztott napilapok máris sok embert elcsábítottak a nyilvános olvasótermek pótlékaiként is szereplő kávéházaktól. Az újságíró külön kiemelte az olvasószolgálat rendkívüli szervezettségét, azt, hogy „a nagy Ostwald”, a világhírű német tudós útmutatásaival készült kölcsönző és egyéb cédulatípusok milyen egyszerűvé, simává, gyorssá tették az ügymenetet, a forgalom lebonyolítását. A könyvtár nem kifogástalan, tette hozzá az előbbiekhez, szellőztetése rossz és 70 személy helyett 700 befogadására kellett volna tervezni, de így is hézagot tölt be, mert végül mindenki kap benne könyvet. A könyvtárosok beszámolóiból is az iméntiekhez hasonló kép bontakozik ki előttünk: „A megnyitás után úgy a gyermekek, mint a felnőttek annyira megrohanták a könyvtárat, hogy a rendelkezésre álló 3400 kötet mihamarabb elégtelennek bizonyult.”3 — jegyezte fel Szabó Ervin a könyvtár 1914-es működéséről szóló jelentésében. Madzsar József a nyitvatartás első hetéről az alábbi pillanatfelvételt készítette : „A forgalom állandóan maximális. A gyermekeket csak turnusokban lehet bebocsátani, bármennyire is sajnáljuk azokat, akik fagyban és szélben, kiskabátban dideregnek órák hosszat az ajtók előtt, míg egy-egy hely megürül.”4 1 Uo. 2 A felszabadulás után újjáéledt a „népkönyvtár” megjelölés és úgy hisszük, ma már nem is indokolt a Szabó Ervin által alkalmazott disztinkció. A „nép” jelző 1948 óta már nem lekicsinylést, hanem rangot jelent. Az 1945 utáni népkönyvtáraknak semmi közük az első világháború előtti „szellemi inségkonyhák”-hoz, melyeknek viszont már a Horthy korszakban teljes bomlásnak indultak, tekintve, hogy maga a hálózatot kiépítő Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa már a húszas években feloszlott. 3 A Budapesti Városi Könyvtár Értesítője 1914. p. 27. 4 Könyvtári Szemle 1914. jan.—márc. p. 19—20. 140
