Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
tömegesen és sorozatokban adnak ki nyomtatott katalógusokat, közöttük sok olyan könyvjegyzéket, amelyekben a cím alatt rövid megjegyzések (annotációk) igazítják útba az olvasót. A századfordulóig a legtöbb „public library” elé a „free” jelzőt is oda függeszthetik, ami azt jelenti, hogy igénybevételük ingyenes lett. A könyvtárosoknak érdekük a forgalom minden eszközzel való növelése: állásukat kockáztatják, ha nem tudnak eredményt felmutatni e téren. Nem véletlen, hogy maga Lenin is 1913-ban írott és sokszor idézett cikkében követendő példaként állította az akkori (cári rendszer alatti) orosz könyvtárpolitika intézői elé az angol—amerikai „public lib- rary”-kat. Az új könyvtárak kiépítése terén azonban nemcsak a cári Oroszország, hanem az egész európai kontinens is messzi mögötte maradt az angolszász államoknak. Pedig a múlt század folyamán Európa- szerte is felütötte fejét az a tünet, amelyet az angol public library mozgalom egyik jeles történésze, Thomas Greenwood először 1886-ban megjelent művében (Free public libraries) „book hunger”-ként („könyvéhség”) emlegetett. A kontinens iparilag fejlődő országaiban is növekedett a tanult munkások iránti kereslet. Az európai országok burzsoáziája azonban a század végén is azokkal a módszerekkel próbálkozott, amelyek haszontalanságát Angliában már 1848 előtt tapasztalták: a kor színvonalán álló public library- rendszerű gyűjtemények helyett a munkásság szellemi igényeit lebecsülve, alacsony színvonalú, leplezetlenül az uralkodóosztályok céljait szolgáló „népkönyvtárakat” létesítettek. Pedig már 1866-ban jegyezte meg (az elsők között) egy belga szakember, névszerint I. B. Annoot „Les bibliothèques populaires” (A népkönyvtárak) című, Brüsszelben megjelent tanulmányában: „E népkönyvtárak minden bizonnyal jótékonysági jellegűek, törekvésük olyan, hogy a könyvet a könyöradomány egy válfajává tegyék”.1 Az Annoot által jellemzett gyűjtemények szülőhazája Németország volt, de a század végéig hasonló „Volksbibliothek”-okat, „bibliothèques populaires”-1, „bibliotheche popolari”-t (nálunk „nép- könyvtár”-akat) Európa-szerte nagy számban építettek ki. NÉPKÖNYVTÁRI TÖREKVÉSEK A RÉGI MAGYARORSZÁGON Magyarországon, ezen belül a bennünket legközelebbről érdeklő múlt századi Budapesten még vigasztalanabb volt a helyzet, mint a nyugat-európai államokban. Azt a tényt, hogy nálunk is növekszik a „könyvéhség” és hogy ennek csillapítása az állam feladata lenne, már az 1848-as forradalom előtt is sokan felismerték. György Aladár, a századvég népművelő mozgalmának egyik kiemelkedő alakja, írta az „Iskolai és Népkönyvtár” című folyóirat 1879-es évfolyamában („Az első kísérlet népkönyvtárak ügyében” című cikkében), hogy Kazinczytól Wesselényiig alig akadt közéleti férfi a reformkorban, aki ne emelt volna szót a népkönyvtárak ügyében, s hogy a tömegek olvasási igényeinek kielégítése céljából hívták életre 1841-ben Jósika Miklós elnökletével a „népkönyvkiadó egyesület”-et. De az 1848-as forradalom hónapjaiban még az elemi iskolai törvényt sem sikerült tető alá hozni a felnőttek oktatása, ezen belül az új könyvtárak létesítése kérdését még napirendre sem tűzték. Nem meglepő, hogy Pest városának vezetősége az 1850-ben birtokába került Frank-féle könyvtárral, noha azt az örökhagyó kifejezetten „városi könyvtár” létesítése céljából juttatta Pest hatósága birtokába, úgy járt el, ahogyan ezt e munka második fejezetében részletesen bemutattuk. Az 1867-es kiegyezést követő hónapokban—években mégis egyre sűrűbben esett szó nálunk is a tömegkönyvtárak hiányáról. Eötvös József kultuszminiszter már 1867-ben felhívással fordult a városok- községek törvényhatóságához ez ügyben, de a népművelő körök és könyvtárak alapítására buzdító körlevélnek alig volt foganatja. Fentebb láttuk, mi lett a sorsa Toldy Ferenc 1868 tavaszán Pest városához benyújtott tervezetének, amelyben egy „polgári könyvtár” alapítását szorgalmazta Pest város magisztrátusánál, hivatkozva arra, hogy a gyűjtemény értékes magja adva van az akkor még városi tulajdonban volt Frank-könyvtárban. Hatástalan maradt Toldy Ferenc ösztönzése, pedig már ő is hivatkozott nyugati példákra és arra, hogy a polgárság érdeke az ipar és kereskedelem dolgozói műveltségének emelése. És nem Toldy Ferenc volt az egyetlen, aki ezekre az érdekekre hivatkozott. 1868-ban jelent meg egy Veredy Soma nevű szerző röpirata „Miért kell nevelni a magyar népet?” címen, amely ugyancsak hangoztatta, hogy az új feltételek között már nemcsak a tudományok hivatásos művelőinek, hanem „azoknak is szükségük van kiterjedt ismeretekre, akik az anyagi élet ezerféle ágait művelik, a milliókat forgató tőzsértől le a napszámosokig”. 1 Idézi H. E. Greve: Das Problem der Bücher und Lesehallen. (A holland eredeti német fordítása) Leipzig, 1908. 15. old.) 117
