Dr. Remete László: A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár története (Budapest, 1966)
Nyilvános könyvtárhálózat alapítása (1910-1914)
A kormány támogatása, megfelelő anyagiak híján sorra kudarcba fulladnak a hatvanas évek végétől felbukkanó legjobb szándékú kísérletek. Türr István 1868-ban Baján, 1869-től Irányi Dániellel és más elvbarátokkal vállvetve Pesten küzd a népkönyvtárak megteremtése érdekében, megalapítja a Pesti Népoktatási Kört, amelynek egyik első titkára, mint ezt korábban bemutattuk. Maár Péter, Toldy Ferenchez hasonlóan ugyancsak Pest városához fordult 1871 novemberi előterjesztésével és akárcsak Toldy, ő is eredménytelenül sürgette, hogy a nyugati országok mintájára a Frank Könyvtár felhasználásával létesítsenek Pesten városi könyvtárat. Pedig a hatvanas évektől kezdve a létszámban lassan növekvő, soraikat rendező ipari munkások, akárcsak az angol proletáriátus a múlt század első felében, szervezkedni kezdtek és létrehozták első önképző egyesületeiket. A pesti nyomdászok 1865-ben alapítják meg saját könyvtárukat, az 1868-ban keletkezett Buda-Pesti Munkás egylet, az Óbudai Munkások Segélyző Egylete, majd az elkövetkező években létesült egyéb szakegyletek, a cipészeké, a szabósegédeké, a vas- és ércmunkásoké, később vas- és fémmunkásoké stb., valamennyi belevette programjába, hogy könyvtárat létesít, folyóiratokat, újságokat járat, felolvasásokat rendez. Gyulay Béla a század végén „A felnőttek oktatása és a Budapesti Népoktatási Kör története” című munkájában idézett a Kör egy 1873. május 6-án tartott választmányi gyűlésének jegyzőkönyvéből, amely szerint az egyik felszólaló egy péksegédeknek tartott előadáson vett részt, ahol meggyőződött a hallgatók intenzív érdeklődéséről és javasolta: vonják polgári vezetés alá a munkásegyleteket, mert „amely folyam szabályoztatik, nemcsak, hogy nem káros, de hasznos is”. A volt Pesti, (1873 után: Budapesti) Népoktatási Kör vezetői több kísérletet is tettek, hogy a gyárosokat meggyőzzék a munkáskönyvtárak felállításának szükségességéről, de azok a hetvenes—nyolcvanas években a fülük botját sem mozgatták. Előfordult, hogy az egyik e tárgyban meghirdetett értekezletre a meghívott gyártulajdonosok 10%-a sem jött el.1 E tények ismeretében nem meglepő, hogy, amint ezt a fővárosi könyvtár előtörténetének bemutatása során láttuk, 1875-ben Budapest törvényhatósága azzal az indokolással ajándékozta el a városi könyvtár alapítása céljából örökbe kapott Frank-könyvtárat, hogy Budapesten elég könyvtár van már, azok szaporítását „feleslegesnek” tartja. A felerészben a város 1200 leggazdagabb polgárából összeállított, másik felében is túlnyomóan tőkés vállalkozókból, ügyvédekből, háztulajdonosokból álló budapesti képviselő- testület éppúgy teljes érdektelenséget tanúsított e kérdésben, mint az állami szervek. Ilyen feltételek között, amikor a hatalom birtokosai még saját érdekükben sem voltak hajlandók áldozni a népművelés céljaira, semmi foganatja sem lehetett azoknak a sűrűn leadott vészjelzéseknek, szenvedélyes hangú cikkeknek, röpiratoknak, amelyek egyfelől a lakosság körében ekkor, a hetvenes— nyolcvanas években már elemi erővel jelentkező, gyakran „olvasási kór”-rá fajuló könyvéhséget tárták fel, másfelől a szellemi fertőző gócokká vált magán-kölcsönkönyvtárakat, illetve a legselejtesebb ponyvát iparszerűen és tömegesen előállító, egyedül a nagy nyereségre törő kiadók garázdálkodását leplezték le.2 A nyolcvanas évektől kezdve az állam és az uralkodó osztályok reprezentánsai egyetlen vonatkozásban mégis élénkebb érdeklődést tanúsítottak: „felkarolták” a nemzetiségek által lakott országrészek köz- művelődésének ügyét és e törekvés jegyében néhány nagy szervezetet építettek ki, így többek között az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületet (FEMKE) stb. E szervezetek a kormány feltétlen támogatását élvezték és a nemzetiségi vidékeken számottevő aktivitást mutattak fel, sok „népkönyvtár”-at is életre hívtak. Mocsáry Lajos, a hajlít- hatatlan negyvennyolas szélsőbal képviselő leplezte le 1886-ban megjelent (X. Y. jelzésű) röpiratában (A közművelődési egyletek és a nemzetiségi kérdés), hogy mi húzódott meg a nagy buzgalom mögött. Mocsáry kimondta, hogy közművelődési egyesületeket az erőszakos magyarosítás jegyében létesítették és hogy általuk, ahelyett, hogy megnyernék, csak a magyarság ellen vadítják a nemzetiségeket, annál is inkább, mert egyes helyeken, így pl. Szatmár megyében a nemzetiségekre kivetett adókból tartják fenn az őket létükben fenyegető intézményeket. A hivatalos támogatással működő közművelődési egyesületek egyébként csakhamar az erősödő munkás- és szegényparaszti mozgalmak elleni harcot is programjukba foglalták. Bőséges adalékokat szolgáltattak e törekvésről a közművelődési egyesületeknek a budapesti városházán 1887 októberében tartott első kongresszusa felszólalásai, amelyeket a kongresszus hivatalos naplója örökített meg.3 A városi lakosság megfelelő könyvtárakkal való ellátásának problémája ugyan kívül esett a hivatalosak látókörén, a hetvenes évek végétől kezdve azonban mégis találkozunk már néhány vérszegény kísérlettel, amelyekkel az e téren tátongó űrt akarták betölteni. Budapest néhány kerületében például ezekben az időkben kezdenek polgári jellegű, „népkönyvtár”-egyesületek alakulni. Az első a Tabánban keletkezett (1876-ban). 1885-ben alakult meg a „III. kerületi Újlaki Iskolai- és Népkönyvtár”, a következő 1 Gyulay Béla i. m. 2 L. Székely János: Miket ne olvassunk? 1884.; György Aladár: Eszményi világ 1896. 3 A közművelődési egyesületeknek Budapesten 1887. október 9-én és folytatólag .... megtartott Congresszusáról szóló napló. 1887. 118
