Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig (Budapest, 2004)
Válság - váltás - konszolidáció. a könyvtár az ellenforradalom és a bethleni konszolidáció korszakában
Válság - Váltás - Konszolidáció 247 nemzedékek okulására köteles minden gyűjtési körébe eső irodalmi terméket megőrizni, aminek művelődéstörténeti jelentősége van."31 A könyvtár nem csak megőrizte, hanem tudatosan gyűjtötte is a Tanácsköztársaság kiadványait. Már 1919 szeptemberében kapcsolatba lépett a nemzeti könyvtárral, hogy a proletárdiktatúra folyóiratainak hiányos számait egymás duplumaiból kölcsönösen kiegészítsék.32 A könyvkivonás és beszolgáltatás ügye ezzel a könyvtárban lezárult. A politikai csatározások során azonban még előbukkant a könyvek újabb, alaposabb megrostálásának követelménye: Wolff Károly, a szélsőjobboldali Egyesült Keresztény Liga elnöke 1921. július 4-i bizottsági felszólalásában újabb könyvégetést követelt: „Én a legfontosabb kérdések egyikének tartanám a városi könyvtár anyagának átrostálását ... Tűzre azokkal a könyvekkel, melyek hivatva vannak a lelkekre megint csak békókat verni." Mindez azonban 1921 közepén, a kezdődő országos politikai konszolidáció időszakában már csak a pártközi csatározások eszköze volt, retorikai fordulat, mely nem járt gyakorlati következményekkel. Fél év múlva, 1921 decemberében megjelent Bethlen rendelete „A kivételes sajtórendészeti ellenőrzés megszüntetéséről." Ha a könyvek ideológiai szempontból történő tömeges beszolgáltatása és megsemmisítése véget is ért, új jelentőséget nyert egy könyvtári fogalom: a zár alá helyezett könyvek kategóriája.33 A könyvtár felől tekintve ez volt az egyetlen védekezési lehetőség a radikális politikai törekvések ellen, és az 1920-21-es évek ideológiai viharainak lezajlása után már a nyilvánosság előtt is vállalni lehetett ezt a kompromisszumot. 1923-ban egy könyvtári bizottsági támadásra („A főváros fiókkönyvtáraiban még mindig megvannak Marxnak és a többi szocialista írónak munkái, s ezeket a közönség kézhez is kaphatja") Kremmer - Buzáth János alpolgármester helyeslése mellett - már így reflektálhatott: „A könyvtárban ezeknek a munkáknak is meg kell lenniök, meg is vannak, de megválogatják, hogy kinek adják kézhez."34 1924-ben már sajtónyilatkozatban, nyíltan, némi büszkeséggel vállalta: „Könyvtárunkban minden egyes régen keresett mű, füzet, röpirat és általában nyomtatvány ma is a maga eredeti helyén a kutatók számára kéznél van."35 Tény viszont, hogy a könyvtári látogatók többsége el volt zárva ezektől a művektől, mint ahogyan azt a Népszava cikkírója kifogásolta: „Ha a cikk írója, mint névtelen könyvtárlátogató megkapja az indexre tett könyveket, hajlandó felfogását revízió alá vetni."36 Bár a „névtelen könyvtárlátogató" valóban nem kaphatta meg az indexre tett könyveket, a közvetítő csatornák mégis működhettek: „Megeshetik, hogy valaki, aki megbízhatónak bizonyult és akinek a könyvet kölcsönadták, elviszi egy ifjúmunkás szakegyletbe, ott felolvasást tart. Ezt semmiképpen sem lehet megakadályozni."37 Mikor viszont a 20-as évek közepén az országban lezajló konszolidálódás már nagyobb szabadságot tett volna lehetővé, Kremmer csak óvatosan élt ezzel a lehetőséggel. Jellemző, hogy a Könyvtári Bizottság egyik tagja, a szociáldemokrata szekciót
