Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története 1945-ig (Budapest, 2004)
A könyvtár a forradalmak korában (1918-1919)
230 A főváros könyvtárának története 1945-ig Könyvtár átszervezési javaslatában a személyzet létszámát háromszorosára kívánta felemelni, 35 főről 103-ra.65 A nagy tudományos könyvtárak még a legkényesebb kérdésben, autonómiájuk elvesztésének ügyében sem éreztek rövid távon veszélyt, annál kevésbé, mert április 5-i konferenciájukon Braun Róbert is kívánatosnak tartotta a könyvtárak autonómiáját „a köztük szükséges egészséges verseny szempontjából."66 A Tanácsköztársaság időszakának második felében az átalakulással bizonyos mértékig rokonszenvező humán értelmiség nagy része érzelmileg szembefordult az új renddel, s a jelek arra utalnak, hogy a nagy tudományos könyvtárak „békés megtérését" is az érzelmi szembefordulás váltotta fel. A Tanácsköztársaság után a Fővárosi Könyvtár kiközösítettnek, elszigeteltnek érezte magát a fővárosi könyvtárak között, nem is alaptalanul. Ugyancsak fokozatosan elszigetelődött a könyvtár a főváros közalkalmazottainak körétől. A VAOSz (Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége) ülésein a Tanácsköztársaság időszakának második felében a korábban rokonszenvező-mérsékelt hangulat egyre inkább a diktatúra ellen kezdett fordulni, elmérgesedtek a viták a tisztviselők és Dienes, illetve a Dienest védelmükbe vevő könyvtárosok, így Pikier Blanka között. „Ott csupa ellenforradalmár ül, oda járni utálat" - nyilatkozott Pikier Blanka tisztviselőtársairól.67 A könyvtár társadalmi bázisát már Szabó Ervin idejében is - a szocialisták szőkébb csoportján kívül - a humán értelmiségnek a radikálisabb polgári haladást kívánó körei alkották. Jellegzetes példája volt ennek a Nyugat tábora, mely a viták során mindig kiállt a Fővárosi Könyvtár ügye mellett. E rétegnek az új szerepet vállaló könyvtárhoz fűződő viszonyát - a távlati kulturális célokkal való elvi egyetértését, a gyakorlati módszerektől való (áprilisban még diszkrét) elhatárolódását - pontosan kifejezi a Nyugat áprilisi számában megjelent Népkönyvtárak című cikk. A szerző elismeréssel idézi a könyvtár múltját: „Aki könyvtárainkban forgolódik, eleget szenvedett ez intézmények barbár vezetése, használhatatlan berendezése, uralkodó bürokráciája miatt. Talán egyetlen kivétel a Szabó Ervin Könyvtár: csak itt találtuk meg azt a műveltséget és okos szolgálatkészséget, mely szinte otthonossá tette az ott-tartózkodást." - A könyvtár eszmei törekvéseiről, kulturális küldetéstudatáról lelkes egyetértéssel, a kor patetikus fordulatait is használva ír: „A népkönyvtárakat megszervezni, a könyveket minden ember kezéhez, szívéhez eljuttatni: új tanítóknak, új papoknak tervezett feladat. Szívvel és lélekkel dolgozó, az emberi közösség nagy céljaitól átitatott embereket kell erre a munkára kiválasztani." Ugyanakkor kétkedéssel, elutasítással fogadja a könyvtári állomány gyarapításának új módszereit: „Nem hiszem, hogy sok könyvrekruta fog jelentkezni erre a toborzásra" - írja a „Könyvet a proletárnak!" akcióról. - „A könyv szaporításának egyetlen, egyszerű módja a könyvnyomtatás marad."68
